A kisebb testvér

A kisebb testvér - mint az enyém is - sokat tud szenvedni az idősebbtől. Bármilyen szép legyen, eleinte észre sem veszik. A kis esze nehezen nyílik meg, későn érő gyerek, és a bátyja csak neveti, nem segít rajta. A bátyó meg van áldva és verve mindenféle tehetségekkel; könnyen tanul, csak úgy repül a fejébe minden - igaz, hogy alig marad meg belőle valami. Aztán izomzata is erősebb; egy-két év különbség sokat számít, a verekedésekben mindig ő marad felül, zsarnokká lesz. A kicsi mérhetetlenül szenved, csakhogy nem tudja kifejezni magát; nagy fekete szemében megjelenik a könny, arca komoly marad. Amellett imádja bátyját, mindenben kiszolgálja; tisztogatja az ecseteket, amikor az festeni kezd.

Lassan azonban fordul a kocka. A serdülő fiú, majd a fiatalember hirtelen nőni kezd, az esze megnyílik, s olyan tehetségek ütik fel benne fejüket, melyek messze meghaladják a bátyjáéit. Önállósítja magát; mászkál a barátaival; van úgy, hogy el is költözik hazulról. Nem bírja a kötöttségeket.

A lányok is öcsémre vetnek szemet, és fölfütyülnek neki az ablak alatt. Verseit korán leközli az előkelő irodalmi lap, a Nyugat; az elnyomottság alól felszabadult temperamentum forrni kezd; már merészebb, szóban és viselkedésben, mint korán érett bátyja.

*

Mikor újmisémre készültem, 1930-ban, minden mozdulatra, minden szóra alaposan felkészítettek hónapokon keresztül. Mégis, mikor újmisémen egy fiatal franciskánus barát jelent meg a szószéken - aszkéta arc, nyúlánk termet - teljesen megzavarodtam. Az öcsém volt az, aki vállalta a prédikációt - a kisebb testvér. De most már nem az én kistestvérem volt, hanem szent Ferencé. Egy más, kicserélt ember, Szent Ferenc kisebb testvéreinek rendjéből (OFM - Ordinis Fratrum Minorum). És ez a bélyeg rajta maradt.

Már előzőleg találkoztunk Győrött; eljött hozzám a kolostorba, ott mutatta be nálunk az újmiséjét. Egy kiegyensúlyozott, kissé szomorú, végtelenül szelíd és bölcs ember állott előttem. "Te vagy az?!" - kérdeztem csaknem megrendülve, annyira más embert faragott belőle a noviciátus. Emberi félelmet nem ismert; ebéd előtt letérdelt a kőpadlóra, kitárta két karját, és franciskánus módra imádkozott.

Milyenné faragta a noviciátus?

Szerénnyé. Megszerette a szelídséget, a szépséget és a jóságot életvitelében, eljárásaiban, holott alaptermészete inkább hirtelen fellobbanó, erélyes embernek ígérte.

Szent Ferenc egyszer azt kívánta, hogy a kisebb testvérek "megszűrt szavúak" legyenek, kevés beszédűek. Ezt öcsém híven követte. Beszédje mindig rövid volt, de megmaradt abban, akihez szólt. Végre láttam olyan embert, aki nemcsak ígérgette, hanem meg is valósította megtérését, "megfordulását".

*

Nos tehát, újmisémen alapigéjének a szegény asszony két fillérjét választotta: "...jött egy szegény özvegyasszony is, és két fillért dobott be (a perselybe), ami egy krajcárt ér, (Jézus) odahívta tanítványait, és így szól: Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet dobott a perselybe, mint a többiek. Azok ugyanis mindnyájan fölöslegükből adtak, ez azonban azt a keveset is odaadta, amire szüksége volt: egész megélhetését." (Mk 12, 41-44.)

Ez szóról szóra ráillett az özvegyasszonyra, anyánkra, aki ott ült, szálegyenesen valamelyik elülső padban, s figyelte lornyonján keresztül a szószéken álló fiát. Annak idején egy szó, egy ellenvetés nélkül adta oda mindkettőt Istennek, egyebe aztán nem is maradt. A jellemnek és mindvégig tiszta lelkiismeretnek volt ő iskolapéldája; mint tanár, közölte lelkes, szép és kedves lényét környezetével, tanítványaival. Alig kellett valamit hozzátennie öcsémnek az evangéliumi szakaszhoz, talán csak megjelenését: amint mondani szokás, szem nem maradt szárazon, torkomat sírás fojtogatta, és teljesen megzavarodtam. Hogyan intonáljam a Credót?

Ment, mendegélt a mise, fönt a kóruson valami énekkar működött, lassan azt sem tudtam, hol áll a fejem. P. Szeghy Ernőhöz, kézvezetőmhöz fordultam: "Kérem, Ernő atya, hol tartunk?" Ragyogott az oltár, a szép arany papi ruhák, ő volt az utolsó mentődeszkám. Szétterjesztette két karját, felhúzta szemöldökét, nem szólt egy szót sem, de ez nemzetközileg azt jelentette, hogy halvány fogalma sincs. El volt merülve szemlélődésében.

Mint mindennek, az újmisének is vége lett, a szegény özvegyasszonynak azóta meg kellett halnia, csak az az értéktelen két fillér maradt meg valahogyan a Perselyben, Isten végtelen kegyelméből. A két fiú máig is sajnálja, hogy azt a páratlan, csodálatos édesanyát nem szerették jobban, amíg még közöttük élt. Mikor aztán Isten az egyik fillért kiemelte, magához vette az ő végtelen szabadságába.

Szedő László P. Szeverin kármelita

(Szedő Dénes ferences szerzetes nekrológjának készült ez a - tudomásunk szerint máig meg nem jelent - írás, amelyet testvére, Szedő László hagyatékában találtak meg. Szedő László hoszszú éveken át az Új Ember megbecsült külső munkatársa volt.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu