Sorstalanság

Egy filmkritika margójára

Ritkán nézek meg olyan filmet, amely könyv alapján készült. S ha a filmnek olyan irodalmi mű az alapja, mely számomra valamilyen szempontból fontos, sosem váltok mozijegyet rá. Nem készültem hát a Sorstalanság című filmre sem. De figyelemmel olvastam a friss kritikákat róla. Közülük szinte mindegyik szíven ütött. Egy általam becsült és tisztelt filmkritikus tollából is keserű, minden tekintetben elmarasztaló írás született, rögtön a bemutató után. Régen találkoztam ilyen gyilkos kritikával. Újra és újra elolvastam a sorokat, és egyre inkább éreztem: bizonyára lehetnek hibái a filmnek, de ez így: nem lehet igaz. A következő este már ott ültem a nagy, széles vászon előtt, kezemben szorongatva a mozijegyet. S a kezdésig azon tűnődtem: vajon lehet-e a holokausztról elhibázott filmet forgatni? Emlékeim közt kutattam, és sorra vettem néhány alkotást. A gicscsesen sokkoló Schindler listáját, az olasz temperamentumra szerelt RobertoBegnini-filmet, a Rahmanyinovrahangolt Zongoristát és Zenthe Ferenc nagyszerű alakítását a Jób lázadásában.Ez utóbbit tudtam csak "hibátlannak" nevezni. De eszembe jutott az is, hogy ez nem a haláltáborok világáról szól. A többire gondoltam újra, és arra kellett rádöbbennem, hogy az általam látott holokauszt-filmekben is volt valami, ami a hibákat ha nem is feledhetővé, de megbocsájthatóvá tette, mert megrendítés, tanítás, figyelmeztetés a küldetésük ezeknek a műveknek. Bárhogyan is nyúl e témához a rendező, már azzal, hogy hozzányúlt, elérte valódi célját: nem engedi elfeledni a gyalázatot. Ebben a "helyzeti előnyben" van minden alkotó, aki a zsidóüldözést veszi filmre. De ez az a téma, amely a legtöbb csapdát is rejti. A hatásvadász giccs és a száraz tényfeltárás között széles az út, amelyen a filmek sokszor ugyan nézőt próbáló módon, tévelyegve érik el fenti céljukat.

A Sorstalanság filmváltozata is nézőt próbáló alkotás. De szó sincs az alkotók részéről tévelygésről vagy arányvesztésről. Nézőt próbáló, mint ahogyan a könyv is az. Nézőt próbáló, de nem elsősorban a bemutatott borzalom miatt, hanem mert gondolati. Nem sarkos, nem fekete-fehér. Nem tobzódik az iszonyat bemutatásában. Nem keresi az olcsó képi hatásokat, sem a könnyfakasztó jeleneteket. Mégis megrendítő, mégis "ott van". A moziból kilépve csak ez a mai divatos kifejezés jutott eszembe. Semmilyen jelző, semmilyen frappáns megfogalmazás. Csak ennyi: "ott van". Hogy mi az, ami "ott van"? És hol van az az "ott"? Erre már nehezebb választ találnom. Talán a "koncentrációs táborok boldogsága"? Az a lehetetlen és körülírhatatlan ellentmondás, amely ott él nemcsak Köves Gyuri, de mindannyiunk szívében és életében? A sorstalanság, amit akkor élünk át a legteljesebben, amikor nincs menekvés saját sorsunk elől? A határvonalakra való sodródás, ahol minden abszolút módon lesz egyszerű, és ahol tényleg nincs másunk csak az életünk? Sok a kérdés, mint minden nagy műben, amelynek valójában csak egyetlen nagy miértje van. S a válasz nem harsog, nem erőszakolja ránk magát. De rejtőző és önmagát felfedő igazságként pereg a sorokkal és a filmkockákkal együtt.

Koltai Lajos rendezett. És jól tette, hogy rendezett. Kamerákhoz szokott látásmóddal, hibáktól ugyan nem mentesen, de nem hiteltelenül láttatja a lényeget. Ami zavaró a filmben, az néhány amatőr színész valóban amatőr játéka. S az is igaz, a főszereplő fiú, Nagy Marcell a film elején mintha nehezen találná a helyét a kissé vontatottan induló történetben. De a történet közepétől alakítása szinte kinyílik, csakugyan érvényessé válik. Ennio Morricone zenéje nem korszakalkotó remekmű. Ez szintén tény. De líraiságát nem találtam zavarónak.

S ha egy néző fennakad azon, hogy a Buchenwaldból hazatérő fiú, otthonát nem találva, sorsát elveszítve azt mondja: gyűlölet van benne, az nem figyelt a filmben lezajló eseményekre, és valószínűleg nem érti a legvégén elhangzó utolsó mondatokat. Ezenkívül veszélyesnek és értelmetlennek tartom, ha egy egyetemes érvényű műalkotást kimondva vagy kimondatlanul jobbról vagy balról ítélünk meg, függően attól, szerzője hol áll, egyébként rokonszenves-e, s "kell-e" nekünk.

Azon én is eltűnődtem, hogy ehhez a filmhez valóban szükséges volt-e az a bizonyos pénzösszeg, amit az alkotók ráfordítottak. Ezt nem tartom valószínűnek. Ez a sajnálatos tény is mérgezi a fogadtatás légkörét. Nem hanyagolható el ez a kérdés. De ez már nem pusztán esztétikai probléma. Ahogyan az sem, hogy a doni katasztrófáról vagy akár Mindszenty bíborosról máig nem készült mozifilm. S azt is nehezményezem, hogy az elmúlt negyven évről szinte csak szórakoztató szándékkal készült szatírák születtek, ahol a bűnösök csak groteszk, szinte ártatlan figurák. Azonban nagy vétek, ha hagyjuk, hogy e hiány szűk látókörűvé vagy teljesen vakká tegyen bennünket.

Koncz Veronika

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu