Búcsú Zlamál Dezsőtől

Az Új Ember hőskorának egyik utolsó tanúja, felvirágoztatásának egyik legtevékenyebb személyisége volt. Kedvessége, ügyessége, az emberekkel történő kapcsolatteremtése mindenkit lenyűgözött. A fiataloknak Dezső bácsi volt, mi még Dezsőnek, Dezsőkének szólítottuk, s természetesnek, tehetségéhez méltónak találtuk, amint emelkedett a hivatali ranglétrán, mígnem a kiadóhivatal igazgatója lett, s e tisztét közmegelégedésre látta el. Dezsőkém maradt, a hatalom nem szédítette el, inkább még emberibbé tette.

Egy-két hete érdeklődtem, hogy-mint van. Azt a választ kaptam, nincs jól. Vele álmodtam. Nem azzal a Dezsővel, aki az Új Embernél töltött utolsó éveiben bizonytalanul fürkészte a szobájába lépőt, mert rosszul látott, de ezt bámulatos tartással leplezte. Az a Dezső jelent meg álmomban, akit pontosan fél évszázada ismertem meg, s rögvest különös vonzalmat tápláltam iránta. Azt hiszem, ez kölcsönös volt. Szívébe fogadta az Új Emberhez került, ostobán tébláboló fiatalembert, kinek érettségi bizonyítványán még meg sem száradt a tinta. Igyekezett segíteni, a gyakorlati életre nevelni, amelyben ő úgy fickándozott, mint hal a vízben. Ketten Grexa Sándorral (akit az idősebbek ugyancsak nem bácsiztak) elválaszthatatlan barátok voltak, hol egyikük, hol másikuk pattant az ütött-kopott oldalkocsis motorkerékpár nyergébe, időnként csínyjeikről is beszéltek, amint a munkaidő végén letelepedtek egy ultipartira, s én úgy tekintettem rájuk, mint a legendák hőseire.

Aztán eljött az az idő, amikor kiruccanásaik részese lehettem. Mert a legnehezebb megbízatásaikat is utánozhatatlan derűvel teljesítették. Krumplis zsákok alatt görnyedeztem - nem nagy sikerrel -, Dezsővel a Somló felé motoroztunk, hogy az üres hordót telire cseréljük. A jól sikerült vásár örömére kaptunk egy demizsont ráadásnak, ezt szopogattuk, míg az üres utakon robogtunk a rokonaihoz a nyugati határ mellé. Virágos kedvünkben végül a templom kertjébe száguldottunk be. "Itthon vagyunk!" - mondta Dezső, s ez a mondata most különösen időszerű, mert hosszú, küzdelmes, boldog és szenvedésekkel is barázdált élete végén hazaért, megtért otthonába, amelynek küldöttje volt egy nagyon nehéz korszakban.

Sosem panaszkodott, hogy tehetsége - én zseniálisnak mondanám - többre, nagyobbra is alkalmassá tette volna. Mi abban a meggyőződésben búcsúztatjuk, hogy a legnagyobbat cselekedte: Isten ügyéért élt és dolgozott, s ahogy megcsillanó mosolyával eltűnik a messzeségben, egy szép és igaz élet emlékét hagyja nekünk örökül.

Rónay László

Zlamál Dezső temetése 2005. február 25-én 11 órakor lesz a kőbányai Szent György-templomban (1104 Bp., Sörgyár u. 73/a).

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu