Homíliavázlat

Részlet a mindenkori szamáriai asszony naplójából

Assisi Szent Ferenc a nagy látomás előtti éjszakák egyikén Alverna vadregényes, sziklás erdejében imádságában elmerülve két kérdést talált a szívében: ki vagy te, Uram, s ki vagyok én?

Ki vagy te? - kérdezi a szamáriai asszony is. - Ki vagy te, aki a delelő, a gyilkosan perzselő nap hatodik órájában (Jn 4,6; 19,14), a hőségtől és a vándorlás fáradalmától végsőkig kimerülve, verejtéktől csatakosan leroskadsz Jákob kútforrásánál, és étlen, de főként szomjan kérsz, mint egy koldus. Akinek határtalan szomjúsága elsöpör minden illemet, az illendő férfigőgöt: férfi létedre asszonytól kérsz, s a kötelező zsidó gőgöt: hajlandó lennél egy tisztátalan szamaritánussal egy vödörből inni, nem beszélve a folytatásról: nálunk szálltál meg...

A te szomjad! Mindent a te szomjúságodnak, halálos szomjúhozásodnak (Jn 19,28) köszönhetek. Áldott, megváltó (Jn 4,42) szomjúságod lett bennem életforrássá!

Mélységesen mély kútforrás, nem tudom, ki vagy, csak azt, hogy egyedül te vagy az én Uram! Te vagy én Uram és én Istenem! (Jn 20,28) Te vagy számomra a minden, mert te vagy bennem a szerelem, a szeretet! (Szent Ferenc imája, a Verna-hegyről lejövet)

De ki is vagyok én? Mielőtt veled találkoztam volna, ez a mondat bennem kijelentő módban élt, reménytelen fekete ponttal a végén: ki vagyok én, de teljesen. Vagy lázadó felkiáltójellel: De unom az egészet! (Petri György). Vagyok: maga a hiábavalóság, maga a lábadnál hagyott üres vödör. Üvöltöttük a diabolikus, mert velejéig hazug éneket, a nemzetközi, az internacionális megrontás énekét: Semmik vagyunk, s minden leszünk! (Internacionálé). S mi, a semmik mivé lettünk? Lőttünk, gyilkoltunk, szeretkeztünk, szerezkedtünk (a nem kívánt rész törlendő), zengtük a dalt üde mámoros ajakkal, ittuk, habzsoltuk, vedeltük az istentelen öröm lőréjét, s az üröm, a csömör nőttön nőtt bennünk. Nem a minden, a semmi terebélyesedett el bennünk, kibírhatatlanul, de mégis bevallhatatlanul.

S megláttalak ott a forráskútnál leroskadva, ne haragudj, hogy így mondom, a kis senkit. Szörnyen néztél ki úgy csatakosan, izzadságos fáradtan. Nem voltál kívánatos, olyan voltál, mint aki elől orcánkat elrejtjük (Iz 53,3), de amikor megszólítottál, kértél és rám tekintettél, és én - undoromat legyűrve - rád tekintettem, a bennem bujkáló kijelentő mondat - a ki vagyok én - istentelenül szomorú fekete pontja fölé, mintha angyal szállt volna le, és az azon nyomban kérdőjellé vált, így: ki vagyok én? Bocsáss meg, hogy így mondom: férfi így még le nem vetkőztetett, szűzi-tiszta tekintetedben, a tisztaságos tükörben megláttam nyomorúságos, hiábavaló voltomat, de fölfedeztem magamban, ahogy a szavad tovább vezetett, a szívem legmélyén a te isteni szomjúságodat, és ekkor elpattant az öröm, szaladtam, hogy hírül vigyem: Megleltem, akit keres/szeret a lelkem (Én 3,4), én, a kis senki, az én Mindenemet.

Végül is ki vagyok én? Fontos ez? Az vagyok, aki megkapta a gyönyörű szomjúság, a keresés, a Ki vagy te, Uram? kérdezésének kegyelmét.

Zatykó László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu