"DOLGAIM ELŐL REJTEGETLEK..."

Az Isten-kereső József Attila (3.)

József Attilát (1905-1937) évtizedekig csakis mint ateista proletárköltőt állították elénk; s bár az irodalomtudomány számtalan szempontból vizsgálta életét s műveit, Istenhez fűződő kapcsolatának beható tanulmányozása még várat magára.

E hiánypótlás szellemében - ám a teljesség igénye nélkül - 2005-ben, a költő születésének századik évfordulója előtt tisztelegve az Új Emberben minden hónapban megismerkedhetünk József Attila egy-egy Isten-kereső versével - melyeket magyar költők felkérésünkre született elemzései, vallomásai bontanak ki. A költő és mai pályatársai kórusából remélhetőleg új, izgalmas hangzatok születnek majd. (Zs.G.)

József Attila nevét akkor hallottam először, amikor 1937. december 3-án a szárszói állomáson egy tehervonat elé vetette magát. A piarista atyák magyaróvári intézetének nyolcadik osztályos eminens diákja voltam, de a kortárs költészet képviselői közül legfeljebb a nagy nyugatosok híre és egy-egy műve jutott el az iskolapadokig. Abban az időben ez is nagy szó volt, és a kegyes tanítórend nyitottságát dicséri. Ez idő tájt már bontakoztak bennem bizonyos költői ambíciók csírái, s a rövid újsághír olvastán némi rezignációval állapítottam meg, hogy - lám - egy költőnek Magyarországon meg kell halnia, hogy egyáltalán észrevegyék.

Azután Pestre kerültem, kitört a háború, és megkezdődött a mulasztások pótlásával párhuzamosan a nagy versenyfutás az eseményekkel a puszta életben maradásért. József Attila költészetével is megismerkedtem, és fatális módon hamarosan negatív formában nyílt alkalmam irodalmi rangjának megtapasztalására. Amikor 1943-ban Cserépfalvi Imre Váci utcai kis könyvüzletében jelentkeztem első kötetem, a Mozaik kéziratával, a háborús körülmények diktálta elutasító válasz - néhány elismerő mondat megcsillantása után - azzal végződött, hogy a kiadó anyagi helyzete és a papírhiány még egy új József Attila bemutatását sem tenné lehetővé.

Az öngyilkosság keltette szenzáció elülte után, majd a háború befejeztével történt meg József Attila költészetének az életmű jelentőségéhez méltó, végleges befogadása. Annak a nyilván már előttem is felfedezett igazságnak a bizonyítékaként, hogy a nagy költészethez nem elég a tehetség, ahhoz megfelelő sors is kell. József Attila ágrólszakadt s nem csekély idegi zavarokkal is terhelt proletárélete ekkor találkozott a korszellemmel. Nemcsak új kiadások, tanulmányok, monográfiák követték egymást, de egész nemzedékek bújtak ki a köpenye alól. A Külvárosi éj, A Dunánál, a Mondd, mit érlel, az Eszmélet vagy az Óda költője a nagyvárosi társadalom olyan mélységeiről nyújtott hiteles tudósítást, amihez csak az a lét alatti világ fogható, amelyet a huszadik század egy hasonló árvája, az agrárproletár Sinka István emelt be a magyar költészetbe.

S itt következzék egy második - az irodalomtörténet tanúsága szerint szintén sokszorosan beigazolódott - igazság. A diktatúra idején marxista szerkesztők és kritikusok nemegyszer vágták kiváló alkotók képébe, hogy politikai elkötelezettség nélkül nem lehet maradandó életművet létrehozni. Nos, mennyivel inkább helyénvaló ezt az elkötelezettséget szellemi vonatkozásban, az Isten-keresés és az Isten-probléma tisztázása terén számonkérni.

Sinka István kései, gyönyörű bibliai versei közismertek. Neki könnyű volt megtalálnia ezt a hangot, hiszen a Biblia legelső olvasmányélményei közé tartozott. József Attilának ez az arca a politikai aktualitások kiaknázása közben és érdekében sokáig rejtve maradt. Pedig ő ebben a kérdésben is nem kevésbé meggyőzően állja a vizsgát.

Mintegy négyszáz verset kitevő életművében a sokszor hallott és rendkívül népszerűvé vált Betlehemi királyokon kívül is szép számmal akadnak spirituális indítékokból született alkotások. S még akkor is, ha A bűn című versében azt írja, hogy

Én istent nem hiszem, s ha van,

ne fáradjon velem:

majd én feloldozom magam,

ki él, segít nekem.

- szinte kísértetiesen ugyanarról az Isten-szomjúságról tesz tanúbizonyságot, amely annyira megrendítette Ravasz László református püspököt, amikor egy felolvasóesten az ő személyes jelenlétéről mit sem tudó Szabó Lőrinc szájából hallott hasonló verssorokat.

Az elmondottak alátámasztására hadd állítsuk ide József Attila egy ritkábban emlegetett versét, a Nem emel föl címűt, amely a költő 1936-37. évi utolsó alkotó korszakából való. A nagyon egyszerű, bensőséges nyelvezetű vers döbbenetes erejű, őszinte kitárulkozás. Aki csak valamennyire is ismeri a költő életútját, azonnal láthatja, hogy minden sorának milyen félelmes valóságfedezete van.

Az indításban szereplő "belenehezültem a sárba" és a "kegyetlen árva" a földi út végső szakaszának létállapotát tükrözi. A második versszak a kényszerpályára került művész segélykiáltása Teremtőjéhez: "hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben."

Ezután egy igazi józsefattilás fordulat következik: "Tudod, szívem mily kisgyerek - / ne viszonozd a tagadásom: / ne vakítsd meg a lelkemet, / néha engedd, hogy mennybe lásson." Ezt a gondolatot folytatja a negyedik és az ötödik versszak is: "most már te őrködj énfelettem" és "Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám", míg a költemény két záró sora ("Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám") egyértelmű utalás az önként vállalt halálra.

A költő Istenre bízza ügyének megvizsgálását, s ezzel egyidejűleg azt is sugallja, hogy áldozata nem lesz hiábavaló. Új korszakot nyitó, messzire világító élet fakad belőle.

Hárs Ernő

költő, műfordító

József Attila

Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,

s amire kényszerítnek engem,

hogy valljalak, tagadjalak,

segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek -

ne viszonozd a tagadásom;

ne vakítsd meg a lelkemet,

néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,

hisz gondjaid magamra vettem,

az árnyékvilág árkain

most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,

hogy legyenek jobb szívvel hozzám.

Vizsgáld meg az én ügyemet,

mielőtt magam feláldoznám.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu