Egy hét

Váci Mihály ébresztése

Egy időben az újabb magyar líra vezéregyénisége, nemzedéke vezető költője volt. Verseit szerte az országban szavalták, olvasták, elemezték, a "még nem elég" intés szállóige lett. A költőt mindenhová hívták, kézről kézre adták, jelképe volt a teremteni vágyó, önfeláldozó embernek, s koronaképpen Szabolcs-Szatmár megye országgyűlési képviselője lett. 1970-ben, az írószövetség delegációjának küldötteként Hanoiban járva hunyt el, s elképesztő népszerűsége hamarosan fakulni kezdett. Ma már csak kevesek tartják számon, s ők is inkább úgy, mint a Kádár-korszak reprezentatív lírikusát, akit a Tűztánc antológia dobott a felszínre, akkor, amikor Illyés Gyulával az élen az igazán jelentős lírikusok hallgattak, próbálták feldolgozni 1956-ot.

Toldi Éva most nem kevesebbre vállalkozott, mint igazságot szolgáltatni Váci Mihálynak, visszaperelve őt a feledésből. Könyvének címe: A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa. A poéta biblikus költészetét állítja fejtegetései középpontjába, ami valóban újdonság, hiszen Vácit mindig a szocialista ember és közösség megszólaltatójaként méltatták. Ezzel együtt adódik a kérdés: érdemes-e újraértékelni életművét, lehet-e az ő esetében igazságot szolgáltatni, s egyáltalán: hol keressük a költő igazságát?

Talán azzal kezdeném, hogy a tűztáncosok között Garai Gáborral ők ketten voltak jó költők (Garai jó fordító is). Én úgy emlékszem, hogy ezt az antológiát irodalmi berkekben úgy értékelték, mint az ‘56 utáni elkötelezett líra megteremtésének kultúrpolitika által támogatott kísérletét, s nem egy benne szereplő lírikus súlyos válságát okozta, amikor színre léptek az addig hallgatók, s egyszeriben megszűnt a pártos fiatalok privilégiuma. A műveltebbek megtalálták helyüket az irodalomban, mások élete tragédiába torkollt, Váci és Garai pedig elismerésekkel, babérkoszorúkkal - hogy csúnya kifejezéssel éljek - "lanszírozott" alkotók maradtak. Váci Mihály, a tanyasi tanító, alkatával ellenkező szerepeket vállalt, az álarc halálarca lett, s részben ennek tulajdonítható, hogy alakja körül máig az ellenszenv az uralkodó.

Nem volt "biblikus költő", de líráját áthatották a szentírási képek és motívumok. Abban a kis gyűjteményben, melyet értő és szeretettől áthatott tanulmánya kiegészítéseként közöl Toldi Éva, elég sok sűrű, tehetséggel írt, a közösség és a szegények ügyének elkötelezett vers szerepel, azt bizonyítva, hogy Váci Mihály valóban szolgálni akart, s egyre erősebb lett az a meggyőződése, hogy amire föltette életét, nem igazolja vissza erőfeszítéseit. Költeményeibe tragikus árnyak szüremkedtek be, önvallomásait áthatotta a hiábavalóság érzése: Még soha nem kellett így az élet, / hit, tiszta szándék, értelem: / s nem volt semmi ily haszontalan, mint / oda-adott, hű életem. (Huszadik század)

Érdemes ébreszteni? Feltétlenül! Még az apró értékeknek is szerepe van az élet jobbá, szebbé tételében. Hogy sikeres lesz-e Toldi Éva tevékenysége, amelyet Cs. Varga István megértéssel ajánl az olvasók figyelmébe, nem tudhatom. Váci Mihály versbeszéde fölött mintha eljárt volna az idő, jóllehet törekvései, a szegények és kivetettek szolgálata mindig időszerű. S abban is igaza volt, hogy a világban meg kellene teremteni azt az érzést, amely szívünkben él, de manapság hiába keressük.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu