|
|
Búcsú és bocsánatkérés Kedves Gábor! Elhagytál minket. Egyedül Isten tudja, miért hívott magához hatvankét évesen. Rövid ideig ismertük egymást, de talán elmondhatom, e rövid idő alatt barátok lettünk. Először Rómában találkoztunk. Te már "csak" ösztöndíjasként érkeztél az Örök Városba, hiszen korábbi igazgatóhelyettesi tisztségedet más töltötte már be a Római Magyar Akadémián. Szomorúan üldögéltél a titkárság egyik asztalánál, és hordozható számítógéped felett, mert az nem akart engedelmeskedni. Segítettem neked - ekkor ismerkedtünk meg. Aztán jöttek a 2002-es választások, és a második fordulóban úgy tűnt, még Rómából is érdemes hazajönni szavazni. Kocsimmal hatan indultunk útnak, köztük te is. Harminchat óránk volt, hogy oda-vissza megjárjuk Budapestet. Vidáman, bizakodva autóztunk hazafelé szombaton. Vasárnap délben már indultunk is vissza Rómába. Velencénél jártunk, amikor kiderült a választás eredménye. Leforrázva hallgattunk. Aztán Te, látva, hogy majdnem elalszom a volánnál, megráztad magad, és Rómáig folyamatosan beszéltél hozzám, hogy ébren maradjak. Meséltél olasz emlékeidről, munkádról, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzorairól, hallgatóiról, ahol te vezetted az olasz tanszéket, a Professzorok Batthyány Köréről, melynek tagja voltál, s elemezted nekem a választási vereség okait is. Gyakran futottunk össze Budapesten is, sokszor együtt vártunk a 8-as buszra az Egyetemi Könyvtár előtt. Hogy búcsúm miért bocsánatkérés? Legutóbb a Szép utcánál utánam kiáltottál. Nagyon siettem, s úgy tettem, mintha nem vettelek volna észre. Talán politizálni akartál. Vagy valamilyen olaszországi élményedet elmondani. Esetleg csak köszönni, beszámolni egyre súlyosbodó betegségedről? Akkor még nem tudtam, hogy halálos kór támadott meg. Ha tudtam volna, biztosan megállok. Nincs mindig következő alkalom. Maradt a búcsú és a lelkiismeret-furdalás. Bocsánat, Gábor, Isten áldjon! Bókay László
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||