Lehulló álarcok

Általános iskolában történt. Dúlt a Sandokan-láz, az osztály minden fiú tagja hétről hétre meredt szemmel bámulta a képernyőt, ahol a maláji tigris legújabb kalandjai elevenedtek meg (emlékeznek? "tenger tigrise, támad a banda..."). Fekete-fehér készülékünkön a csehszlovák adót is lehetett fogni: a dzsungellakó hős kalandjai északi szomszédunknál egy-két epizódnyi késéssel futottak, tehát a magyar szinkronnal már megismert izgalmakat ékes cseh (vagy szlovák?) nyelven újra végigaggódhattuk.

Az iskolában persze mindenki a soron következő eseményeket találgatta, egyes jól értesültek tudni vélték, hogy Sandokan feleségül veszi-e végül a hercegnőt vagy csak megszökteti; mindnyájunk tolltartóját Sandokan-matrica díszítette; a tigris népszerűsége akkortájt még Lindáéval is vetekedett.

Természetes volt, hogy az osztályfarsangon legalább féltucat Sandokan grasszált a teremben, s az őrület nem ért véget a farsangi mulatsággal: kitartott tavaszig, nyárig is talán.

Bizonyos, hogy "kissé" gömbölyded alkatomnál fogva nem lehettem alkalmas a hős megszemélyesítésére, de én is (ki nem?) nagyon szerettem volna olyan lenni, mint ő. Az iskolából verbuvált csapattal szombati kirándulásra mentünk, s gömbölyű pocakomon vígan feszített a Sandokan-fejet ábrázoló póló. Csak nekem volt ilyen az osztályban, méltán irigykedtek hát rám a többiek. A kiránduláson, az erdőben csatangolva persze sandokanosdit játszottunk. Mindenekelőtt ki kellett osztani a szerepeket. Én - mint a főhős arcmásának egyetlen hiteles felmutatója - úgy véltem, joggal pályázom a főszerepre. A többség azonban gyorsan meghozta az ítéletet: a kisgömböc nem lehet Sandokan. Sőt: még azt is kétségbe vonták, hogy egyáltalán bármiféle hőst megszemélyesíthetek-e. Így lettem hát Sandokan-várományosból egy csapásra ingadozó pozíciójú, kegyelemkenyéren tengődő résztvevő, aki végül még annak is örült, hogy nézheti a többiek játékát.

Talán akkor szembesültem először azzal, hogy egy sebtében felhúzott bazári póló önmagában még nem tesz képessé semmire. Hogy az álarc és álöltözet a lényeget, a megszerzett tudást és a mögöttem álló éveket nem másítja meg. Akkor értettem meg először, hogy milyen könnyű belelátni a tökéletesen soha nem illeszkedő álca mögé. S talán azt is, hogy olykor fájdalmas és gyötrő lehet kimondani és meghallani az igazságot.

Hamvazószerda elmúltával véget ért a farsang, és elkezdődött a nagyböjt: szögre akasztottuk a jelmezeket, és lehullottak az álarcok. De valóban lehullottak-e? Lehullott-e mind?

Ne legyenek illúzióink: eljön a pillanat, amikor végképp lehullnak. Látszhatunk hősnek a világ szemében, s tekinthetjük annak saját magunkat is. Az viszont bizonyos, hogy van egyvalaki, aki pontosan tudja, mennyit érünk.

Mi másra használhatnánk az előttünk álló negyven napot, mint hogy tükörbe nézzünk, és megkeressük saját igazi arcunkat a farsangi és mindennapi maszkok rengetege mögött? Még akkor is, ha az "arckutatás" fájdalmakkal jár.

De egyszer, talán, amikor a sok máz és maszk mögül előtűnik az igazi énünk, akkor önmagunk szemébe nézve megláthatjuk az ő jóságos és irgalmas tekintetét is.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu