A ma és a holnap határán...

Hetvenéves a Vigilia

Hetvenéves testvérlapunk, a Vigilia folyóirat, amellyel évtizedeken át egy fedél alatt, közös kenyéren élt a nála tíz esztendővel fiatalabb Új Ember - talán innét is a testvériség érzése. Kevés magyar folyóirat élt meg ilyen szép életkort. Ez a hetven év történelmi korszakokat ível át. A második világháború kitörése előtt született, aztán jött a háború az összes borzalmával, aztán a békének nevezett időszak a maga sajátos, több évtizedes borzalmaival, végül tizenöt éve a rendszerváltozás, amely majdnem történelemnek számít innen visszanézve. A születésnap alkalmából a folyóiratot húsz éve főszerkesztőként irányító Lukács László piarista szerzetessel beszélgettünk.

- Új színt jelentett az 1935-ben megjelent Vigilia a katolikus sajtó akkor meglehetősen gazdag palettáján. Elsősorban a francia katolikus irodalom és szellemiség hatását tükrözte. Ez egyfajta nyitást jelentett a világ felé, amelyet nem feltétlenül az egyházzal szemben ellenséges közegnek tekintettek, hanem legfeljebb olyannak, amelyet nem hatott még át a keresztény üzenet öröme. Ez a nyitottság - amely a II. vatikáni zsinat szellemiségét előlegezte meg: harminc évvel korábban - lelkesedést és idegenkedést is kiváltott, az egyházon belül és kívül egyaránt. A Vigilia programszerűen vállalta a "katolikus" megjelölést, de a szó eredeti értelmében, ami egyetemességet jelent. A katolikusságnak nem szűkítenie, hanem szélesítenie kell az ember horizontját, mélyítenie gondolkodását és bizalmát minden valóságos és humánus érték befogadására.

Az "alapító atyák" programja - a II. vatikáni zsinat által megerősítve - égetően időszerű ma is...

- A nyitottság mellett arra is törekedett a Vigilia, hogy egyfajta szintézist teremtsen irodalom és teológia között, abban a meggyőződésben, hogy a maguk módján egyaránt az embert szolgálják. Erre is "áldását adta" a zsinat, amikor a Gaudium et spes kezdetű okmányban elutasította egyház és világ merev szembeállítását, a hit, tudomány és kultúra párbeszédét sürgetve. A Lumen gentiumban pedig azt olvassuk, hogy minden jó szándékú emberi törekvés magán hordozza Isten áldását.

Ez a szintézisre törekvés - a teológia, a lelkiség és az irodalom között - máig érzékelhető a folyóiratban, bár az arányok mintha változnának.

- A szerkesztői szándék és a körülmények együtt határozzák meg az arányok változásait. Mostanság például annyi irodalmi folyóirat jelenik meg, hogy az írók kezéből szinte kikapkodják a frissen elkészült kéziratot. Egészen más volt a helyzet például az ötvenes-hatvanas években, amikor a magyar irodalom sok kiváló szerzőjének a Vigilia jelentette az egyetlen megjelenési fórumot. Például Mándy Iván, Mészöly Miklós, Ottlik Géza, Pilinszky János és még hosszan sorolhatnám a nagy neveket. Irodalmi lapként akkoriban éppen a kényszerhelyzet alapozta meg a Vigilia "aranykorát".

Az irodalmi lapok mai bősége legfeljebb nehezebbé teszi a helyzetet, de nem mentheti fel a Vigilia mai szerkesztőit a hajdan vállalt feladat alól, hogy a folyóirat megjelenési fóruma, sőt inspirálója legyen a magas színvonalú keresztény szellemiségű, transzcendens ihletésű irodalomnak...

- A szerkesztők legfeljebb inspirálhatnak, de a műveket az alkotók írják. Manapság azonban mintha kevesebb magas színvonalú ilyen mű születne... A Sík Sándor által megfogalmazott mértékből vétek volna engednünk: ő a keresztény szellemiségű irodalom első számú kritériumaként azt említi, hogy az jó irodalom legyen...

Irodalom és teológia szintézisét említette: de a teológiának is vannak már más megjelenési fórumai...

- Ez így is van jól. A teológia szakkérdéseinek boncolgatását nem tekintjük feladatunknak. Ellenben szívesen foglalkozunk olyan teológiai problémákkal, amelyek a mai hívő vagy kereső értelmiségit érdekelhetik. Sőt, egyre inkább úgy látom, nem elég irodalom és teológia szintézisében gondolkodnunk, hanem más tudományterületekre is ki kell tekintenünk, hogy értelmezni tudjuk korunk bonyolult helyzeteit, folyamatait. Természetesen most sem a szakembereknek szóló, részletkérdéseket taglaló tanulmányokra gondolok, hanem olyan esszékre, amelyek a világra nyitott, gondolkodásra hajlandó olvasóknak, mondjuk így: a katolikus értelmiségnek szólnak.

Van ma Magyarországon katolikus értelmiség? Néha az ember úgy véli, inkább csak katolikus értelmiségiek vannak: egyének, legfeljebb kisebb csoportok, amelyek gyakran nincsenek egymással beszélő viszonyban.

- A rendszerváltozás máig tartó folyamata nagy csalódást is jelentett, nyilván nem csak számomra: az az értelmiség, amelyet valamiképpen összetartott a diktatúrával való szembenállás, amely az üldöztetés, majd a mellőztetés egyfajta szolidaritásában élt, szekértáborokra bomlott. Barátságok bomlottak fel, egymásra ferde szemmel néző csoportok jöttek létre. Fájdalmas, hogy ez a folyamat a keresztény értelmiségen belül is lezajlott. A Vigilia szintézisre való törekvése jegyében februári, ünnepi számunkban igen különböző gondolkodású személyiségeket szólítottunk meg, vállalva, hogy egymásnak ellentmondó vélemények is hangot kapjanak. Ebben a mai, szétesett magyar valóságban szeretnénk olyan fórumot teremteni, ahol ha szenvedélyesen is, de ellenséges indulatok nélkül tudnának szót váltani egymással különbözőképpen gondolkodó, de egyaránt jó szándékú és tisztességesen igazságkereső emberek. A Vigilia különlegesen időszerű feladata, hogy megpróbálja egy asztalhoz ültetni (akár az egyházon belül is) azokat, akiknek szót kellene és talán szót is tudnának érteni egymással.

A dialógusról manapság megoszlanak a vélemények. Vannak, akik a gyengeség jelének tekintik ("Minek? Megvan nekünk a magunk igazsága..."), másokban kellemetlen emlékként él a hetvenes-nyolcvanas évek marxista-keresztény dialógusának kötelességszerűsége...

- A keresztény ember sincs fölmentve azon kötelesség alól, hogy az igazságot keresse - a Lélek segítségével. Ne képzeljük tehát, hogy nincsen szükségünk mások gondolataira, tapasztalataira. Ez a múlt és a jövő dialógusaira egyaránt vonatkozik: amelyek hozadéka különböző lehet, tisztessége viszont a résztvevők tisztességétől függ. Kinek-kinek lelke rajta, milyen szándékkal vesz részt valamilyen dialógusban, és minek ad hangot annak során.

Az első korszakban erőteljes megszólalás jellemezte a Vigiliát, egy újfajta katolikus hangütés. A háború után az "őrző-védő" feladat vált elsődlegessé: menteni a menthető értékeket és tartani a lelket az emberekben. Az elmúlt tizenöt évben mi volt a vezérgondolata a Vigilia szerkesztőinek?

- A feladat alapvetően mindig ugyanaz, amelyet az éppen adott körülmények között kell meghatározni és lehetőleg jól elvégezni. 1990 után gombamód megszaporodtak a már említett irodalmi lapok mellett az egyházi kiadványok is. Ez nagyszerű lett volna, ha újabb olvasók tömegeit sikerül az új orgánumoknak megszólítaniuk. De nem ez történt: inkább a korábbi olvasótábort osztották meg az új lapok és folyóiratok.

Miközben világszerte és nálunk is egyre fogynak az olvasó emberek...

- A bővülő és nagyrészt felszínesedő kínálat - itt most elsősorban nem az egyházi kiadványokra gondolok - ma talán még időszerűbbé teszi azt a törekvést, amely a Vigiliát a kezdetektől jellemzi. Nem hirdetjük azt, hogy "olvassa a mi lapunkat, és mindenről mindent tudni fog, amit tudni érdemes", de vallom és tapasztalom, hogy van igény olyan folyóiratra, amely korunk kérdéseit a hit és a tudományok szintézisében közelíti meg, amelyben a lelkiség a kultúra szerves részeként jelenik meg, a művészet pedig a szemhatárunkon túli valóságról is hírt ad. Hiszem, hogy van és egyre inkább lesz igény olyan folyóiratra, amelyben nemcsak a saját gondolatainkat olvashatjuk, hanem másokét is. És ez nem ellenünk szól, hanem minket is gazdagít.

"A ma és a holnap között van - az éjszaka, a rémekkel, sejtelmekkel, reményekkel teljes éjszaka; s a hajnalvárók és holnap-építők attitűdje - a virrasztás és őrtállás: vigilia". Schütz Antal fogalmazott így 1935-ben, máig időszerű programadó írásában. Nem is kívánhatunk mást a hetvenéves Vigiliának - szerkesztőinek, íróinak és olvasóinak -, mint amit magunknak: tartsunk ki a virrasztásban itt és most, a ma és a holnap határán.

Kipke Tamás

A folyóiratot 1935-ben alapította a magyar neokatolikus mozgalom néhány kiemelkedő képviselője: Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László. Céljuk az volt, hogy a kultúra és a hit találkozását, a katolikus szellemű irodalom megújulását és a magyar katolikus egyház korszerűsödését előmozdítsák.

A lap 1935-től 1944 márciusáig elsősorban francia mintákra tekintve közölt irodalmi, irodalomtörténeti, művészeti és filozófiai tanulmányokat. Maga köré vonta a fiatalabb írónemzedék kiemelkedő képviselőit (Lovass Gyula, Rónay György, Sôtér István, Thurzó Gábor és mások), s a háború alatt otthont biztosított azoknak az íróknak is, akik politikai vagy más okok miatt másutt nem jelentethették meg írásaikat.

A német megszálláskor az akkori főszerkesztő, Possonyi László megszüntette az évnegyedes kiadványként induló, de akkor már havi folyóirattá nőtt lapot. 1946-ban alakult újra a Vigilia-munkaközösség Juhász Vilmos szervezésében, az országos tekintélynek örvendő Sík Sándor vezetésével, Mihelics Vid, Possonyi László és Rónay György segítségével.

1949-től a lap példányszámát és terjedelmét drasztikusan csökkentették, az írásokat cenzúrázták, a szerkesztőket és munkatársakat folytonosan zaklatták. 1956 után a lap szerkesztéséből akkor már oroszlánrészt vállaló Rónay Györgyöt eltávolították a folyóirattól, s oda csak 1969-ben térhetett vissza. Az ő tízéves szerkesztői tevékenysége idején a folyóirat a magyar szellemi és keresztény élet legrangosabb orgánumává lett.

A lap főszerkesztôi:

Possonyi László (1935)

Balla Borisz (1936-1937)

Possonyi László (1938-1940)

Mécs László, Possonyi László (1941-1942)

Possonyi László (1943-1944)

Juhász Vilmos, Sík Sándor (1946-1948)

Sík Sándor (1948-1963)

Mihelics Vid (1964-1968)

Rónay György (1969-1977)

Doromby Károly (1978-1979)

Hegyi Béla (1980-1984)

Lukács László (1984-)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu