Mintha tavaszodna

A napokban a Margit-szigeten jártam. Késő délután volt, ragyogott a búcsúzni készülő nap, az élénk déli szél enyhe, szinte tavaszias levegőt hozott a fák közé. Az aranyhalas tavak azért gőzölögtek, de a felettük gomolygó párát nyomban foszlányokra szaggatta a szél. A vízparton fekete rigó ugrált. Néha a medencébe tekintett, aztán, mint aki megriadt saját képmásától, gyorsan odébb szökellt. Az egyik pad előtt lerágott almacsutka hevert, a rigó észrevette, mellé ugrált és csipdesni kezdte. A cinegék ujjaikkal szorítják le az etetőről hozott napraforgót, úgy bontják meg és szedegetik ki ízletes belsejét. A rigók nem értenek ehhez, az almacsutka így minden egyes csípésnél odébb gurult egy kicsit, és már a medence széléhez közeledett. Ha a vízbe pottyan, a madár nem tudja befejezni megkezdett lakomáját. Szerencsére sétálók jöttek arra, a rigó elrepült, én pedig a csutkát gyorsan az avarba dobtam. A madár ott is megtalálja, és nyugodtan lecsipdesheti róla a maradékot.

Valahol harkály dobolt, távolabbról egy másik felelt rá. Ez a dobpergésre valóban emlékeztető hang, amit egy jól rezonáló csonkon ülő madár erős csőrének villámgyors vagdosásával idéz elő, az énekesmadarak énekének felel meg, párt csalogat, de a harkály ezzel jelzi a birtokolt revir határait is. Aki február második felében erdőben, parkokban jár, gyakran hallhatja ezt a mással össze nem téveszthető hangot. De most éppen hogy januárra fordítottuk a naptárt.

Nem sokkal később egy csuszkát hallottam. Magas ágon, a koronában ült és vidáman trillázott, majd hangos "vi-vi-iri-vi" kiáltást hallatott. Arcomat lágyan cirógatta a friss szellő, ha becsuktam a szemem, és úgy hallgattam a madarat, duzzadó rügyeket láttam magam előtt. Mintha valóban tavaszodna.

A Palatinus strand közelében széncinege hangos "nyitni-kék"-je fogadott. A sárga mellényes madár egy alacsony ágon ült és gyors egymásutánban tucatszor ismételte el a kedves, tavaszt váró kiáltást. Aztán elhallgatott, lejjebb ugrott néhány ággal és keresgélni kezdett. Később az avarba röppent, és a száraz levelek között kutatott tovább. Még őt néztem, amikor nagyon halk, alig hallható madárének ütötte meg a fülemet. A kerítésen fekete rigó ült, kormos tollait kissé felborzolta, és sárga csőrét ki sem nyitva halkan, csak úgy önmagának dúdolgatott. Nagyon szeretem a fekete rigó hangos, márciusi flótáit, de legalább annyira ezeket a finoman csengő énekhangokat, amelyeket mindig a dél felől érkező, telet búcsúztató fuvallatok csalogatnak elő a madár torkából. De most csak január első napjainál tartunk.

Elhatároztam, hogy a szigeten várom meg az estét. A magasban károgó fekete varjak serege talán a rákoskeresztúri temető fái felé repült, a bokrok között álmos vörösbegy cettergett, vörösen izzott a nyugati égbolt, és érezhetően lehűlt a levegő. De még mindig kellemes volt. A Nagyrét sarkánál jártam, amikor megszólalt, akit vártam. A macskabagoly gunyoros kacagása valahonnan a már homályba burkolózott fák közül hallatszott, később nesztelenül szálló, bizonytalan árnyát is láttam az ágak között. Nemrég a Népligetben ketten felelgettek egymásnak. Ez a madár itt a szigeten egyedül lehetett, mert egyre-másra kiáltozott. Szerelmesen, párját várva, lehet, hogy holnap már hóförgeteg zúdul a szigetre, a langyos áramlatot újra dél felé szorítja vissza a jeges északi szél, de ma még sütött a nap, kék volt az ég, énekelt a rigó, tavaszt kiáltott a cinege és huhogott a macskabagoly. Hazafelé a buszon eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne, ha vagy másfél hónappal előbbre pergethetnénk a naptárt és valóban tavaszodna.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu