Gölle, avagy a mindenség

Százöt éve született Fekete István

1900. január 25-én, pálfordulás napján született egyik legnagyobb magyar írónk a Somogy megyei Gölle községben. Akkor, ezen a napon kemény, hideg tél volt. A néphit szerint január 25-én vált az időjárás, ha addig hideg van, enyhülés várható, ha pedig melegebb az idő, hidegebbre fordulnak a téli napok. Innét a pálfordulás népi megfigyelés eredete.

Gölle - mint minden magyar kisközség - akkor a nagy béke éveit élte, szépen, csendben élték az emberek és családok a mindennapokat.

Fekete Árpád kántortanító és családja is a kis községben élte szerény életét.

Ebben a Somogy megyei kis faluban került Fekete István soha meg nem szűnő kapcsolatba a természettel és a falu egyszerű, de értékes embereivel.

A dombóvári születésű kántortanító édesapa, Fekete Árpád 1889-től teljesített szolgálatot Göllében. Nemcsak jó pedagógus volt, de a gazdálkodáshoz is értett. És - ami fontos - tudását nem rejtette véka alá! Átadta ismereteit az egyszerű parasztembereknek, akik fogékonyak voltak az új befogadására. Dédanyám, Vincze Anna elbeszélése szerint nagyon szép lovai, tehenei voltak a tanítónak.

Ilyen környezetben látta meg a napvilágot a család első gyermeke, István. Ő édesapja nyomdokán haladt - köztudott, hogy Fekete Árpád is nagy természetbúvár volt. Jó barátságban volt a Természettudományi Múzeum első igazgatójával, Herman Ottóval, akinek rendszeresen küldte jelentéseit a környék madár- és állatvilágáról. A kis Fekete Istvánt is magával vitte gyűjtőútjaira az erdőkbe, mezőkre, rétekre. Itt találkozott élete első "Matulájával", Puska Andrással, az egykori uradalmi csősszel, akinek beceneve valóban Matula volt, mivel sok Puska család élt a faluban.

De itt került kapcsolatba a falu mezítlábas parasztgyermekeivel, akik haláláig barátai maradtak. Itt érintette meg a hit és Isten szeretete, mert minden vasárnap részt vett a szentmisén, és két kistestvére itt került a temetőbe.

"Ha mélyen magamba nézek, szeretetem határtalan határát egyetlen szó fejezte ki, egyetlen régi-régi szó, amiben élők és holtak benne voltak, s ez az érthetetlen, de nekem mindent jelentő szó mondta ki, hogy Gölle."

E sorok a Ballagó idő című életrajzi regényéből valók, melyeket a halála előtti utolsó két évben vetett papírra. Hatvan évig érlelte e gondolatokat, melyek beértek, mint a nemes szőlő.

A kívülállókban felvetődhet a kérdés: csakugyan ilyen szép és ennyire szeretetre méltó település Gölle? Ők egyformának látják, és nem tűnik ki számukra a sok-sok falu közül. De nekünk, akik itt születtünk, itt nevelkedtünk, az egyetlen és legszentebb hely a világon életünk utolsó percéig, és azon túl is, ahogy Fekete István is írta: "Akik szeretik szülőföldjüket, azoknak nem kell magyarázat, mert a szülőföld elmondhatatlan szeretete nem az agyunkban van, hanem a szívünkben."

Az Otthon voltam című elbeszélése a következő mondatokkal kezdődik:

"Olvadásszagú szél járt már a városban, amikor híre jött, hogy haza kell mennem.

Húsz év óta először. Haza. A házunkban már húsz éve más lakik, rokonom nincs a faluban egy se, az öregek elmúltak, a fiatalok felnőttek, mégiscsak: haza.

A temetőben - messze túl az emlékek fájdalmán - két kistestvérem porlad, talán ez a két kis halom, amely jogossá tenné a szót, mert azóta új házak épültek, új emberek lettek, a templomtornyot is újrabádogozták, sőt, a harangok is újak, mert a régiek háborúba mentek.

Mégiscsak: haza.

Kihez megyek hát?

Sokat gondolkoztam ezen - a szél rázta az ablakot - és egyszer csak rádöbbentem, hogy magamhoz megyek. A régi házhoz, mely csukott kapukkal is mindig az enyém marad, a régi utcához, melynek pora százszor sárrá vált azóta, a régi örömökhöz, melyek el nem múlnak soha, még velem se, mert ezerszer leírtam őket, hogy el ne múljanak."

2004. augusztus 14-én elérkezett a nagy nap, Fekete István és felesége, Edith aszszony, illetve Bogáncs kutya földi maradványai végleg hazatértek.

A százötödik születésnapon már a göllei temetőben pihen - abban a földben, melyből vétetett, és amely mindig várta és befogadta - pajtásai és az egyszerű parasztemberek gyűrűjében. A Szent Vendel-kápolna túloldalán pihen Deres Laci, Bodó Béla. A régi temetőben Puska Péter, aztán a délnyugati irányban a legkedvesebb pajtás, Berta Jancsi, az első szerelme, Kovács Ilonka. De itt pihen élete első Matulája, Puska András (a volt uradalmi csősz).

De itt alusszák örök álmukat azok a göllei egyszerű, de nagyon értékes parasztemberek, akiktől becsületet, szorgalmat, emberszeretetet és hitet tanult. Vallom és hiszem, hogy az a nép, amelynek földjében ilyen szívek porladnak, nem vesznek el soha!

Jókai Anna írónő szavai helytállóak, és hiszem, hogy igazak Fekete István szülőföld iránti szeretetével kapcsolatban: "Nem lehet olyan sötét, hogy ne keressük a felhők mögött a csillagok rezzenéstelen fényességét. Nyugodjanak békességben csontjai, de lelke igenis járjon közöttünk, nyugtalanítóan, termékenyítően és vigasztalóan."

Így legyen!

F. Bodó Imre,

a dombóvári Fekete István Kulturális

Egyesület elnöke

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu