Hangulatjelentések

Vonatozás

Leírom ezt a történetet, le én - nem kevés tanulsággal szolgálhat, hiszen minden megvan benne, ami ez idő tájt minket, anyaországi magyarokat jellemez. Íme:

Vasárnap kora este vonatra szállok, hogy egy alföldi kisvárosba utazzam. A gyorsvonatnak mondott szerelvény csupa régi típusú, agyonhasznált, rozsdás vagonból áll. Az üléseken sáros lábnyomok, az ablakok olyan szutykosak, hogy alig látni ki rajtuk (még szerencse, hogy kint koromsötét van), a fogasokat valakik lecsavarozták, az ablak alatti kis szemetest egy bájos bakancs lerúgta a falról, s most a gravitációnak engedelmeskedve, fejjel lefelé fityeg. Az ülés felett-mellett-alatt-körül filctollal alkotott firkálmányok, primitív és mocskos feliratok. A vagon előterében egy hajléktalan ver tanyát, a kalauz egy darabig fenyegeti, hogy szálljon le, végül ráhagyja.

Délegyháza állomásán a vonat megáll, s nem moccan. Negyven perc elteltével az utasok - szép számmal vannak, csaknem tele a vagon - felriadnak szendergésükből, s egymástól tudakolják, ugyan mi történt. Leszállok, előremegyek a mozdonyhoz, s felkiabálok a masinisztának. A kalauz mellette ül. Azt felelik, hogy az előző vonat a nyílt terepen halálra gázolt egy öngyilkost, a rendőrség csak most kezdte meg a helyszínelést, és a köd miatt lassan haladnak. Kérdem a kalauzt, miért nem ment végig a vonaton, hogy tájékoztassa az utasokat, miért nekem kell őt felkutatnom? Vonogatja a vállát, végül azt mondja: ebben a hidegben száz ember kedvéért nem fog rohangálni.

Visszamegyek a helyemre, s bejelentem a hírt. Harminc ember (középkorúak és idősek) egyszerre nyúl a zsebébe a mobiltelefonért. Tíz percen keresztül, pokoli hangzavarban mindenki értesít mindenkit, hangosan káromkodva, a pokol legalsó bugyrába küldve az emberiséget. Legvégül egy őszülő férfi azt harsogja: "A múltkor egy lovat ütött el ez a vonat, akkor három órán át helyszíneltek, ez csak egy ember, ezzel két órán belül végeznek!"

Nemsokára megjelenik a kalauz, és derűsen közli, hogy a rendőrök már egy órája helyszínelnek, de még csak egy lábfejet találtak, ötven méterre a baleset helyszínétől, odáig röpült. Ezzel a vidám hírrel osztatlan sikert arat. Egy tíz év körüli kislány kibámul az ablakon, majd hangosan a mellette ülő anyjához szól: "Ennek a baromnak is pont most kellett öngyilkosnak lenni!" Boldog, felszabadult röhögés tör ki. Milyen tündéri, aranyos kislány! A hét vicce!

A második óra elteltével a kalauzhoz megyek s megtudom, hogy a rendőrök végeztek a helyszíneléssel és már el is mentek, de elfelejtették(!) értesíteni a hullaszállítókat, úgyhogy még várni kell. Így aztán, amikor összesen két és fél órás várakozás után megindul a vonat, már nem lobog bennem különösebb lelkesedés.

S több említésre méltó már nem is történik. Minden a szokásos mederben folyik tovább. Például megfigyelhetem, hogy karácsonyt követően, vasárnap este családtagjainkkal miről érdemes beszélgetni. Mit vásároltunk aznap a város szélén álló szupermarketban? Hogyan rúgtunk be a kocsmában, a diszkóban, vendégségben, a munkahelyünkön? Ki milyen kocsit vett magának az elmúlt hónapban? Kik váltak el, kinek ítélték a legmagasabb tartásdíjat?

A kis utazások nagy eszméket szülnek - tartják közmondásukban a franciák. Hja, kérem, nekik könnyű.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu