Intés a kanyaron túlról

Elhunyt Bubik István

Regényem kéziratán dolgozom. Az egyik fejezet kezdő mondatánál tartok: "Csupasz ág a hír: Laci meghalt." És szól a telefon, barátom hangja: - Hallottad? Bubik Pista meghalt!

Dadog a szó, advent első vasárnapjának délutánja sötétedik rám. Bambán sírok. Napok óta hallgatom a két requiemet: Verdiét és Mozartét. Állok középütt, mint a bárány, amely feláldozásra vár, a számítógép képernyőjén rikít-kiált: "Csupasz ág a hír..." - csakhogy már azt látom odaírva folytatásként: Pista meghalt.

Nem, nem dramaturgiai építmény ez, Pista, te tudod legjobban, hiszen életedet a dramaturgia építette, s ha itt maradt por-és-hamu-önmagadra nézel most, csóválod a fejed: olcsó trükk, olcsó dramaturgia, átvágni a szemközti sávba - de valamiért menned kellett!

Pista! Emlékszel, amikor régi bogárhátú Volkswageneddel valahonnan Budáról jöttünk éppen (akkoriban a Magyar utcai színészotthon lakója voltál), az élet hercegeinek éreztük magunkat, május volt, és a fák és a fények és a lányok... Soha ártatlanabb gazemberek, mint mi... És nevettünk, mert az anekdoták egymást érték. S ültünk még a régi New York Kávéházban, a régiben... Talán ezt nem akartad megvárni, az újat, a már-nem-tiédet? Mondd, mi elől menekültél?

Pécsett a bemutató után beszaladtam hozzád: Pista, ez az évad darabja, s benne te az évad színésze! Egy pillantás a hídról, ez volt Arthur Miller darabjában a nadrágtartós Eddi Carbone, szűknek bizonyult a színház szenvedélyedhez; már szorult a nézőtér, szenvedélyed egyre növekedett, a hitelesség szintjére növekedett, amikor Bubik Carbone tört-zúzott-lélek-indult maga körül, csak így lehet, csak így érdemes, ezzel a szenvedéllyel, mely átüt mindenféle megszokáson, mindenféle egyszerűségen. Eddi, Pista, férfi voltál, aki vadul küzd nevelt lányáért, mert magának kell - eszménynek, álomnak, reménynek. Nem a nő, hanem ez a több minden! - és nem lehetett elvenni tőled az évad legjobb férfi színészének kijáró alakítás díját.

Azután nálam egy délutánt-estét beszélgettünk végig a darabról, a szerepről - közben angyal szállt át a szobán -, s már ki tudta, mi a szerep, mi a mű és mi az életünk? Megittunk egy üveg vörösbort (akkor hoztam Villányból), te Bárdos Artúrt idézted: a néző a színésztől nem értekezést vár, hanem hogy a színész érezze és éreztetni tudja az adott szerepben meglévő lehetőségeket. S folytattad: ha ellenben nem sikerül - márpedig, valljuk be, ez az esetek többsége, mert mindig vannak apró vagy nem is olyan apró hibák -, akkor gyötrődöm, rosszkedvű és ingerült vagyok, de kellő önfegyelemmel igyekszem ezzel nem ostorozni környezetemet.

Hallgattunk, hosszan, nagyot, ahogyan meglett férfiakhoz illik, mert bizony ránk szálltak az évek, hogy közös iskolánkból, az esztergomi ferences gimnáziumból néhány év különbséggel elindultunk, hogy megvalósítsuk... - mire indultunk, Pista, van-e szó, mely elmondhatná, mit reméltünk az élettől?

Tegnap, a késő éjszakában, a hajnal peremén Miskolcról indultam haza, színházi estét követően. Te ugyancsak akkor ülhettél be a kocsiba Szolnokon... nem gondoltam rád, de az úton félelmet éreztem, s ez a félelem egyre nőtt bennem, már szinte lépésben haladt a kocsi, s én féltem, hogy egyszer csak... - hogy valaki, lelkemhez közelinek baja eshet, s én még irigylem odaadni őt az Istennek. A fénylő utat figyeltem, az autópályát szóró, sárgán villogó autógépet kerülve aztán a bűnbánat félmondata közelített: mintha akaratomban állna, irigyelni Istentől bármit is?

Két esztendeje, ebben az időben, Medjugorjéba induló lengyel zarándokok balesetének helyszínén jártam, riportot készítettem, s onnan indulóban, nem sokkal utána, megremegett az autó, és balra fákat láttam, halált hozó fákat, azután jobbra... bármi megtörténhetett, már másféle törvények vettek körbe, mint addig, végül a jobb oldali árokpart puha földjébe csapódott az autó, s életben maradtam.

Remegtem, kiszálltam, s az autóbusz-baleset egyik túlélőjének szavai jöttek elém különös angyal-egyszerűséggel: akik meghaltak, méltók voltak már a halálra.

Pista, Verdi halállal hadakozó dallam-szavai üvöltenek fölöttem, nem akarom elhinni, nem azt, hogy nem voltál méltó, hanem hogy ezt a méltóságot ilyen egyszerűen váltod be Szolnok és Budapest között. Verdi küzd a halállal, Mozart zeng fölötte, minden vég az itt maradóknak vég-fájdalom. Te tegnap este átmentél a színről színre látás egyszerűségébe. De mi szenvedünk!

Hol a dob, Pista, melyet megdobogtatsz, s látlak a kanyaron túl, papi öltözékben, amint a kábítószeres fiatalokat hordod ki lélek-válladon a szenvedély mélyen nyelő gödréből. S a filmbemutató után, emlékszel, a Toldi moziban, akkor is fekete garbót viseltél, amit anynyira szerettél, mert úgy érezted, férfiassá tesz, azt mondtad, miután széles gesztusokkal fogadtál minden gratulációt: - Mintha most megértettem volna, mi van a kanyaron túl...

Mondd el, Pista, mi van a kanyaron, az élet-kanyaron túl?

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu