Újabb Zrínyiász

Hallgatom a rádiót. Micsoda próbák elé állít bennünket az Isten nap mint nap! Hatgyermekes édesanya meséli: a végsőkig kitartott a hetedik, születendő mellett, pedig mindkettőjük élete veszélybe kerülhet - mondták neki.

De neki volt bátorsága dönteni, mint Ábrahámnak a hegyen. Van talán félnivalónk bármitől is? Ez is próba. Elvész a kisház, a kistelek? A határokon túl élő magyarjaink azért vannak, azért léteznek még, mert bizodalmuk, hitük éppen magyarságukban, magyarságunkban gyökerezik. Hogy merjük őket halálra rémíteni, miféle jogon, hogy azt kelljen látniuk, hogy a csonka testű anyaország mostohán lemond gyermekeiről. Miféle vezérek merik elhitetni velünk, hogy majd testvéreink, szabadságot kapva, ellopják pénzünket, ellopják munkánkat, ellopják kenyerünket?

Talán már elfelejtettük, hogy a magyar legfőbb erénye a nemzettudata, amely minden időben, a leghányattatottabb századokon át szülőföldjéhez kötötte őt? Miért félünk saját nemzetünktől? Most, hogy szinte sosem remélt fordulattal olyan helyzetet hozott az élet, hogy a szabadabb lét lehetőségét megadhatjuk végre határon túli magyarságunknak, nem szabad elhinnünk senkinek, önmagunknak sem, hogy ez valóban igen-nem kérdése. Hogy mi döntünk. Hogy mi adunk. Hogy mi eldönthetjük, adunk-e szabadságot. Kimenőt. Hosszú eltávot. Meglehetősen önhitt gondolat. Itt egy evidencia áll előttünk, egy magasrendű gondolat, a nemzeti összetartozásé. Az összetartozásé.

Közben eszembe jutott Mikszáth egyik regénye, amelyben Zrínyiék föltámadnak és színre lépnek Mikszáth korában. Persze, elhűlve látják elkorcsosult nemzetüket, nem hisznek a szemüknek. Furcsa, hogy már Mikszáthnak is jó oka volt rá, hogy ilyen kontrasztot állítson olvasói elé, hogy szembesüljenek szánalmas viselkedésükkel. Hát most ugyan mit szólnának ők: AdytólBalassin és a drága Kosztolányin át Tóth Árpádig és Zrínyi Miklósig azok a művészek, írók, tudósok, kitűnő politikusaink, ha megjelennének a mában, mint a Mikszáth-regényben? Érdemes eljátszani a gondolattal, bár nincs túl sok idő, sürgősen el kellene szégyellniük magukat azoknak is, akik még ma is naiv hittel azt gondolják - persze, önmagukat is áltatva -, hogy a francia-német példára (?) a román-magyar, a szerb-magyar (és folytathatnám, az utótagot nem változtatva) ellentétek mintegy varázsütésre, önmaguktól, avagy országunk vezetőinek nagyszerű diplomáciai munkássága nyomán megszűnnek. Lássunk tisztán, mentsük, ami menthető. Jó gyakorlatunk van úgyis már az önmagunkénál jobbnak tartott nemzetek majmolásában, ez egyszer valóban érdemes volna példát venni azokról, akik jelen helyzetünket ugyan egy tollvonással előidézték egykor, ám sajátjaikért pénzt, energiát nem sajnálva tettek meg mindent.

Pusztán kötelességünket teljesítjük akkor, ha teret engedünk nemzettársainknak, tiszta levegőt, hogy lélegzethez jusson nemzeti kultúránk lényegi része.

Völgyi Tóth Zsuzsa

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu