 |
 |
 |
 |
2004.12.03
|
Száz éve
könnyezett legutóbb a máriapócsi kegykép |
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Népszavazás Miért szavazunk igennel a határon túli magyarok állampolgárságára? Mert ez a határon túli magyarság szervezeteinek egyhangú és egyértelmű kérése, melynek meghallgatása erkölcsi kötelesség. Mert a nemzet 15 millió magyar! Mert nem hiszünk a kormány számháborújának és riogatásának a magyar állampolgárság költségeiről. És mert azt is tudjuk, hogy a magyar állampolgárság megadása azoknak, akik kérik, nem lehet költségvetési kérdés. Mert szeretnénk vállalni és megerősíteni a nemzethez tartozók évezredes sorsközösségét és szolidaritását, most, amikor Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz. Mert úgy gondoljuk, hogy a magyar nemzet minden tagja az unió polgára is lehet, függetlenül attól, hogy melyik országban él. S mert számos európai ország már régen lehetőséget ad bevándorlás nélkül is állampolgárság szerzésére. Mert az állampolgárság adta védelmet és biztonságot nem pótolhatja semmi más. S mert a magyar állampolgárság kiterjesztésének nincs jogi akadálya. Csak jóakaratra van szükség! Ezért a sorsdöntő naphoz közeledve minden honfitársunkat arra biztatunk, hogy vállalja a felelősséget, vegyen részt a december 5-i népszavazáson, és támogassa a határon túli magyarok állampolgárságát. Granasztói György, Jávor Béla, Király Miklós, Martonyi János, Meszleny László, Salamon László, Spányi Antal, Zlinszky János A kettős állampolgárság ügyében December 5-én először is elmegyek szavazni, másodszor pedig igennel fogok szavazni. Életem történetében ez a kettős valóság már azóta kísér, amióta Pozsonyban 1928 és 1932 között a Széna téri magyar tannyelvű népiskola tanulója voltam. A helyismereti óránkon tanítónk elmagyarázta nekünk, hogy az a hely, ahol születtünk, a szülőföldünk, de a hazánk a Csehszlovák Köztársaság. Amikor később meg kellett tanulnunk a cseh és a szlovák himnuszt, az előbbi magyarra fordított szövege így kezdődött: "Hol a honom, hol a hazám?" No, ezt a költői kérdést egyre inkább a szívemből ágaskodónak éreztem... Különösen akkor, amikor édesapám megmutatta az 1918-ban Pozsonyba bevonult cseh legionáriusok tettének, a Fadrusz János által készített Mária Terézia-szobor ledöntésének "köves tanújelét": az egyik ujjának darabját, amelyet féltve őrzött lakásunk szekrényében. Amikor nagyobb lettem, többször meglátogattam budapesti rokonainkat, kezemben útikalauzzal megnéztem a főváros nevezetességeit, s egyre jobban tudatosult bennem, hogy a Trianonban megvont határvonalak ellenére meggyőződéssel vallhatom, hogy a hazám minden magyar ember közös otthona: Magyarország! Amikor az iskolai tananyagon kívül is olvasott történelemkönyvekből megtudtam, hogy Trianonnak számunkra negatív "főhőse" a szabadkőműves Georges Clemenceau volt, még inkább megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy mind a nagy- mind a kisantant hatalmasai az egész magyar nemzet ellenségei. Igaz, nem gondolkoztam a történelmi Magyarország teljes visszaállításáról, de azt, hogy a Wilson-féle békepontok szerint a határokon túlra szakított magyar emberektől nem kérdezték meg népszavazással, hová, melyik államhoz akarnak tartozni, súlyos igazságtalanságnak tartottam. Ennek a szellemi-lelki kijavítása a kettős állampolgárság elismerése a Kárpát-medencében az államhatárokon kívülre szakított magyar testvéreink részére az anyaország választópolgárai részéről. Vida Tivadar római katolikus lelkész
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
