Erdő Péter

bíboros, prímás-érsek

Jézusban Isten igent mondott az emberre

Várunk Valakire. Mert kell Valaki, hogy kiszabadítson önzésünk, nemzedékről nemzedékre rakódó sebeink, keserűségeink, bűneink szövedékéből. Advent van. Az advent mindenkié. Az egész emberiség közös sorsát és reményét éljük át újra évről évre. Emlékezünk a történelem hosszú évszázadaira, amikor a világ várta a megváltást. A választott nép isteni ígéretben bízva sóvárogta a Messiás eljövetelét.

De Krisztus eljövetele óta, mennybemenetelének fájdalmas és derűben ragyogó élménye óta a keresztények újra várnak. Örömmel várják Krisztus második eljövetelét, "Üdvözítőnknek és Urunknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét". Várjuk őt, mint násznép a vőlegényt, virrasztva küzdünk a hétköznapok elfásulása, a csábító nemtörődömség, a pillanatnak élés, az önzés és az elszigetelődés kísértése ellen. Egyénileg is várakozásban élünk. Számunkra a nagy találkozás halálunk pillanatában érkezik el. Véges tehát a történelmünk, de véges - milyen közvetlenül és fájdalmasan véges! - a saját földi életünk is.

Időt kaptunk tehát Istentől, a várakozás idejét. Nem mindegy, hogyan használjuk az időnket, az életünket. Krisztus, a Megtestesült Ige, belépett az időbe. Vállalta embervoltunk korlátait. Anyától született, nélkülözött, még szállása sem volt. Csecsemő korában megismerte a menekültek űzött életét. Aztán dolgozott, tanított, szenvedett, meghalt és feltámadt. Mindezt azért, mert szeretett minket. Testvérként akar magához emelni.

Szeretet, de milyen különös szeretet. Ma azt mondhatjuk egyházunk társadalmi tanításának nyelvén: szolidaritás. Ha Krisztus így szeretett minket, nekünk is az ő példájára kell alakítanunk az életünket. Vállalni kell a szolidáris, testvéri szeretet kockázatát. - Hogyan is tegyük ezt? Vallathatjuk Jézus örök érvényű példabeszédeit, vagy felüthetjük a saját emlékeink könyvét. Mert a Krisztus szerinti élet nem elvont. Nagylelkű és szent emberek ezer és ezer helyzetben, életállapotban, történelmi pillanatban élték azt elénk. Megjelenhetnek előttünk a szüleink, akik elfogadtak minket, pedig nem volt saját lakásuk, pedig nem tudták, lesz-e munkájuk holnap. Vagy megjelenhet egy régi kép, 1956 őszutójáról. Kiégett házból munkásszállásra húzódott háromgyerekes család. Futni kellett. Bennégtek még a ruhák is. Állunk a sorban a pesti Városházán. Ruhaosztás. És ránk kerül a sor. Kapunk meleg kabátot. A szüleink is. Jó vastag, szép állapotban lévő, nem egészen új kabátot. Lengyel csomagból. Apám csendben megszólal: Lehet, hogy valaki levette a télikabátját, és elküldte ide, nekünk? Évekig hordta azt a kabátot. Nem akart megválni tőle.

Egy másik kép 1989 teléről, a romániai forradalom napjaiból. Zaj, szirénázás hosszú órákon át, autókaravánok az Üllői úton. Mentőautók, segélyszállítmányok végeláthatatlan sora. Barátok, ismerősök és ismeretlenek naponta tucatjával szólítanak meg: szeretnénk küldeni valamit. Ennivalót, ruhát, gyógyszert. Mire van szükség? Hol lehet átadni?

Egy újabb kép. Idén tavaszról. Csíksomlyóra zarándokolunk. Százezrével. Hol van annyi szállás? Falvak, városok tucatjai, százai fogadják a zarándokokat. Nem is csak pénzért. Testvérplébániák, rokonok, barátok. Egy helyre tartunk: a csíksomlyói Szűzanyához! Hisszük és valljuk, hogy a szentmisében megjelenik az egyház. Az igazi közösség. Fáradozásunk, nagylelkűségeink, nehezen gyakorolt önuralmunk darabkáiból szívbeli felajánlás kerekedik ki. Csatlakozunk Krisztushoz. Találkozunk Vele már itt, a földi életben, az eucharisztia csodájában.

Igen, a szolidáris, testvéri szeretet különösen kötelez bennünket azok iránt, akiket a Teremtő mellénk állított, akik családunkhoz vagy szűkebb közösségünkhöz tartoznak, akiket a vérségi kapcsolat, a közös nyelv, történelem, kultúra, a nemzeti együvé tartozás szálai fűznek hozzánk. Szolidaritás tehát a népeken belül és másfajta, de hiteles, egyazon tőről fakadó szolidaritás a nemzetek között. Ez a szeretet pedig nagy, szinte váratlanul adódó helyzetekben is utat mutat. Így a mostani népszavazáskor is. A kezdeti döntés kockázata, az értékre, az irányra mondott igen nagylelkűsége hűséget, odafigyelést, fáradozást kíván a későbbiekben is. De ilyen az emberi élet, egyén és közösség élete. Sok kis igenből tevődik össze életünk nagy igenje. A szerelmet követi az esküvő nagy igenje, aztán a házasság, a gyerekek elfogadása és nevelése, gondok, nehézségek, aggodalmak, és nem várt, nagyszerű örömök is. Ilyen a pályaválasztás, a hivatás vállalása is. Boldog az, aki a pillanat merészségével nagylelkű döntést hoz, és később is, tanulás, készület, ezer kisebb-nagyobb nehézség között megőrzi az első szeretet hűségét. Időben élünk. Úton vagyunk. De Krisztussal járhatjuk ezt az utat. És közben figyelnünk kell a társainkra, szolidáris szeretettel, itt és most, december első vasárnapján. De nemcsak ilyenkor, decemberben.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu