"Szeretnék keresztény lenni"

Az öt éve újra bevezetett katekumenátusról

Öt éve, 1999. advent első vasárnapján rendelte el a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a katekumenátus gyakorlatának bevezetését. Káposztásmegyeren azonban mindez - főpásztori jóváhagyással - jóval korábban kezdődött. A szükség is hozta ezt, és a lehetőség is: az új lakótelepen épült templom (az épület és a közösség) "zöldmezős beruházása" volt az egyháznak, vagyis mindent elölről kellett és lehetett kezdeni. Az ő tapasztalataik is belekerültek a katekumenátusról szóló püspökkari rendelkezésbe.

A katekumenátus intézményét a missziós területeken, illetve a leginkább elvilágiasodott Franciaországban fedezték fel újra. A II. vatikáni zsinaton már kérték is a visszaállítását. Felismerték, hogy az a gyakorlat, amelyet a felnőtt megtérők befogadásakor az ősegyház folytatott, ma is megfelelő. Tomka Ferenc káposztásmegyeri plébános ennek legfontosabb elemét a hitét élő és nyitott közösségben látja: először ugyanis ebbe vonták be kétezer éve is a hit iránt érdeklődőket. Nem oktatással kezdték tehát, hanem "élettel", ahol megtapasztalhatta a kereső ember, hogy a szeretet élő és élhető valóság, ami Isten kegyelmi jelenlétét teszi érzékelhetővé. A közösség aztán, második lépésként, tanította is a megtérőt - a szó szoros értelmében és példamutatással is - a keresztény élet tudnivalóira. Harmadik összetevője a katekumenátusnak az ünneplés: a közösség megünnepli a megtérő útjának fontos állomásait.

Vannak, akik azzal az őszinte vággyal szólítják meg a papot, hogy szeretnének közelebb kerülni Istenhez. Van azonban olyan is, aki inkább csak "át akar esni" valamilyen formalitáson, például megkeresztelkedni, hogy szentségi házasságot köthessen, vagy megkereszteltethesse a gyermekét. Tomka Ferenc tapasztalata szerint ilyenkor türelmes szeretettel kell és lehet csak elmagyarázni, hogy a kereszténység nem egy klub, ahová belép valaki, hanem életforma, amelybe bele kell növekednie az embernek.

A katekumenek a keresztény hit megismerésének útját járják. De hogy valakit közéjük befogadjanak, azt is hosszabb időszak, a pre-katekumenátus előzi meg, hiszen meg kell érlelődnie a döntésének, rá kell éreznie a keresés örömére, az imádság ízére, az ellenség szeretetének lehetséges voltára... Meg kell értenie, hogy a szentségek felvétele nem varázserőt jelent, hanem az Istennel való személyes kapcsolat érlelődésének állomásait. Az újonnan érkező érdeklődőket egy csoport fogadja, amely kéthetente találkozva a hit alapkérdéseiről beszélget, és segít megtapasztalnia azt, hogy mindnyájan testvérek vagyunk - az igazság keresésében is. Ez a csoport aztán megünnepli új tagjának érkezését.

Maga a katekumenátus aztán azzal kezdődik, hogy az egész templomi közösség előtt megvallja az ember: szeretnék keresztény lenni. Ez a befogadás ünnepe. Ezt követik a további ünnepélyes alkalmak: a hitvallás, a Biblia, majd a kereszt átadása. Megrendítő hatása van olykor az egész közösségre, amikor kiáll néhány felnőtt ember, és vallomást tesz. "Én huszonhat évig egy terrorszervezet szolgálatában álltam - mondta nemrégiben egy idősödő férfi, egy volt rendőrtiszt, akinek már korábban megtért a felesége. - Sosem volt béke a szívemben. Itt megéreztem valamit az Isten békéjéből. Ezért szeretnék megkeresztelkedni, keresztény lenni..."

Nem csak azok lehetnek katekumenek, akik a keresztségre készülnek. Vannak, akiket gyermekként megkereszteltek ugyan, de a többi úgynevezett "beavató szentségekben" (bérmálás, elsőáldozás) már nem részesültek. Olyanok is vannak, akik életük során eltávolodtak a hittől. A katekumenátus számukra is lehetőség, ez nemcsak a megtérés, hanem a visszatérés útja is. Sőt, a hit elmélyítésének is jó lehetősége: Káposztásmegyeren több csoportban a katekumenekkel együtt dolgoznak saját keresztény életükön az évtizedek óta templomba járó emberek is...

A katekumenátus tehát nemcsak az újonnan megtérőknek az egyház életébe való régi-új bevezetési formája, hanem a szokásos hitoktatás módszere is. Hiszen ott is szükség van a befogadó és segítő közösségre, a tanulásra és az ünneplésre. Például sok helyütt az elsőáldozó gyerekek felkészítésében is alkalmazzák a katekumenátus bizonyos elemeit: ünnepélyesen átadják nekik a Miatyánkot, majd a keresztet, egy-egy nyolcadikost pedig kezesként állítanak a kicsik mellé (amint ez a katekumenátusban szokásos), ami egyszerre kihívás és meghívás a nagyobb gyerekek számára is, és a közösségépítés jó lehetősége.

Az Apostoli Szentszék 1972-ben adta ki a katekumenátussal kapcsolatos instrukciót. Két évvel később a lelkipásztorkodástant tanító teológiai tanárok levélben kérték a püspöki kartól, hogy fordíttassák le a dokumentumot. Néhány nappal a levél elküldése után már rendőrnyomozók érdeklődtek az aláíróknál: miféle "közösségesdiről " van itt szó - pedig erről szó sem volt a levélben. A hatalom emberei ráéreztek a lényegre, hogy a katekumenátus közösségépítő erő. Ezért aztán nem is engedélyezték, maga a római dokumentum is csak a politikai fordulat után jelenhetett meg magyarul.

Tomka Ferenc még nem ebben a szellemben tanulta, de az egri szeminárium tanáraként már jobbára ebben a szellemben tanította a lelkipásztorkodást. Vallja: szemléletváltozásra volt, illetve van szükség, amint a pápa is megfogalmazta az "új evangelizációról" szólva, ami a módszerek megújulását jelenti. Látnunk kell, hogy messze vagyunk már a "népegyház"-tól, attól az állapottól, amikor az egész társadalom kereszténynek volt mondható. A keresztény közösséget ma nem összefogni kell, hanem előbb fel kell építeni. A Novo millennio ineunte kezdetű enciklikában a Szentatya úgy fogalmaz, hogy a harmadik évezredben lelkipásztorkodásunk sarkköve az, hogy a plébániák krisztusi szeretetközösséggé tudnak-e válni. A katekumenátus "filozófiája" ugyanez: a megtéréseket a szeretetközösségek segítik ki, a megtérőket pedig ugyancsak a szeretetközösségeknek kell befogdnia és továbbvezetnie a hit útján. Ez komoly szemléletváltozást jelent, mert a pap ekkor már nem egyéneket pasztorál elsősorban, hanem közösséget épít, és azon belül végzi a lelkipásztori munkát.

A katekumenátus "elvégzése" után is közösségben kell maradnia az embernek - egy jó plébánián több, különféle közösség működik, az énekkartól a karitászcsoportig . Valami fontos dolog elsikkadt, ha a katekumenátus évei után valaki egyszerűen eltűnik, vagy alkalmi templomlátogatóként éli csupán a hitét. Ez azt jelzi - vallja Tomka Ferenc -, hogy vele nem sikerült elhitetnünk: nem csupán a magunk üdvére lettünk és vagyunk keresztények.

(kipke)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu