Körbezárva

Egy hét a víz fogságában

1965-ben, az eddigi legnagyobb árvíz idején gyermekként dolgoztam éjszaka a dunai gáton, nappal pedig kielboottal hordtuk testvéremmel a kenyeret és a tejet a víztől körbezárt Gizella-telepi kórházba. Három esztendeje az árvíz vitte el Tisza-parti kulipintyónkat, azután telepedtünk vissza - megrögzött vízi emberekként - ifjúkorom Duna-tájára. A tanya - erdélyi gerenda faház - idén tavaszra készült el. Áprilisban a nagy víz a telek szélét nyaldosta, most egy hétig lapátoltunk, zsákoltunk, izgultunk és reménykedtünk: talán nem úszik el ez a házikó is.

A panzió gazdája elkeseredve nézi: az alsó szintet most újították föl

Jön a víz. Minden eddiginél nagyobb. Így szóltak az előrejelzések. Éppen megkezdtem szabadságomat, s úgy reméltem, szemem előtt a folyóval, a túlparton a Kós Károly tervezte templom tornyával, s Szőnyi István vidéket betöltő szín-szellemével, az ország egyik legszebb táj-látványától övezve nekiláthatok új regényem írásának, amelyről azt gondolom, ez lesz a legjobb...

Jön a víz! - hangzik mindenfelől, amikor odaérek, a polgármester csizmában járja a partot, alkalmi homokgátat emelnek, amely fóliaborítást kap. Bár évtizedek tapasztalata sejteti, hogy az esély nem túl nagy. Az áradó víz ugyanis majd - a sajátos terepviszonyok miatt - a Duna folyásirányával ellenkező oldalról támadja a gátat, mossa alá, s zúdul a mélyebben fekvő házak sokaságára a víz.

A tanya a Duna felől és hátulról. Ha a cölöpök eltűnnek, befolyik a víz...

Mindenki készülődik, mérlegel: mit tehet, s vajon az ő házát eléri-e a veszedelem? A Duna rohamosan terjeszkedik. Hallgatom a híreket: egy fenevad képét ölti a most még Pozsonynál hömpölygő folyó. Amelyet pedig annyira szeretek. Mindenkori vágyam: víz partján élni. Öregségemre már nemcsak tudom, hanem érzem is a bölcsesség igazságát: a víz látványa mindig megőriz valamit a boldogságból...

Most azonban egyre több a folyó felszínén a barna körkörös fölbugyogás. Az áradó víz sajátja. Ismerem a Duna rezdüléseit, s figyelem, amint lökésszerű hullámokban jön az áradás. Kivízszintezem a telket, s a levert cölöpök jelzik: ha netán víz alá buknak, akkor az áradás eléri a padlót. Még száznyolcvan centiméter magasan emelkednek. Talán nincs is annyi víz, amennyi fölérhet oda - remélem.

A nyaralótelep férfiai a gáton. Megosztják idejüket saját házuk oltalma és a közös védelem között. Azután egyenruhás emberek érkeznek, közlik: a munkát abba kell hagyni, a várható víz - s mérnek, szinteznek - úgyis átbukik a gáton. A terület védelmét föladtuk - hangzik el a hivatalos döntés, s már mennek is. A feszültség egyre nő, mert sokan úgy gondolják, Budapestet óvják így. S mindenki saját felelősségére marad. Összeírás, név, utca, helyrajzi szám. A hatóságok megtették a maguk részéről...

Újabb egyenruhások érkeznek, a hír gyorsan terjed: két-három órányi idő maradt, hogy száraz lábbal ki lehessen jutni, várhatóan akkor szakad át a rettenetesre növő nyomás hatására a gát. Az utolsó döntési lehetőség: van, aki autóba ül, miután házában kisebb-nagyobb értékeit a lehető legmagasabbra halmozta föl - amelyekért szívósan meg kellett dolgoznia, itt szorgos kisemberek találtak évtizedek óta menedéket, ezt a tájat még nem öntötte el az újgazdag világ taroló öntudat-áradata (amely egyszer talán pusztítóbb lesz minden folyó-rombolásnál?). Mások autójukat menekítik ki, föl a két kilométerre lévő faluba, s visszatérnek, mert ott akarnak maradni...

Sorra veszem a készletet: több karton ásványvíz, legalább egy hétre elegendő szárazkolbász, sajt, kekszfélék, kenyér, zsír. Azután nekiállunk: a tanyát körbekerítjük nehézlemezzel, alját pedig homokzsákokkal rögzítjük. Szerencsére homok helyben van: az őshumuszos terület az Árpádok korában még sziget volt, évszázadok töltötték föl a Duna mellékágát.

Izzasztó, nehéz munka. Közben óránként hírek a kis elemes rádióban, végül ez marad egyetlen hírforrásunk, mert estefelé újabb nyomasztó esemény: látom, hogy a digitális kijelzésű villanyóráról eltűnnek a számok. Az egész telepen kikapcsolták a villanyt. Kálmán bácsi, az idős fogorvos ennek ellenére maradni akar a negyven esztendeje szeretett tájban. Végül egy batárszerű vízi alkalmassággal kiviszik a partra őt és feleségét. Közben a víz már hátul, az egykori Duna-ágnál áttörte a hevenyészett gátat, hallani a víz hörgését, amint vad sodrással önt el minden mélyebben fekvő részt. Laci bácsi, túl a nyolcvanon, ifjúkorom búvárúszó világbajnoka, aki állandó lakást talált magának a vízparton, marad. Hová is menne? Nekem a víz az életem, a víz a sorsom - vagy így, vagy úgy, mondja, s fölkucorodik a parányi tetőtérbe.

A víz telkem szélén elérte már az első jelzőkarót, de hullámozva újra és újra, egyre sűrűbben buggyan. A védelmi munkával végzünk, mire az ár eléri az alap szélét, de vajon elég lesz-e a még tizenöt centiméter? Fiam aggódva néz rám, mire válaszolom: ha ennél is több jön, nincs mit tennünk. Isten kezében vagyunk.

A hírekben hallom, hogy a miniszterelnök külföldi szabadságáról elindult hazafelé. Saját gépkocsival, mert siet... - így a hírolvasó. Technikai ismereteim sekélyesek, de a repülőgép talán gyorsabb lenne. Nekem, nekünk, akik ott vagyunk, és figyeljük a vizet, mindegy. A kormány tőlem nagyon távol van, a víz körbezárt bennünket, s családom ötvenesztendős megpróbáltatásai még inkább növelik a távolságot.

Fiatal fiú jön, megáll a kerítésnél: föladta a küzdelmet. A bejáratnál a homokzsákok ellenálltak, de valahol hátul folyik be a házába a víz. A keresztutcák mélyrészén nyakig áll - nem, még mindig rohan! - a víz. Gyuri a magasabban lakó testvéréhez igyekszik, de nincs már útja. Megbontom a kerítést, erre még száraz lábbal átjut.

Rohamosan nő a vízszint. Újabb és újabb fodor-hullámok lökődnek kifelé. Letesszük a lapátot, elfogytak a homokzsákok: amit meg lehetett tenni, megtettük. Némán ülünk a teraszon, s hallgatjuk a vizet. Mert az áradó víznek jellegzetes hangja van. Aki a közelében él, ismeri. Egyszerre csak fémes csörömpölés: a közeli üdülő konyhájába most tört be a víz, s döntötte föl a kondérokat, edényeket, asztalokat... mindent, ami az útjába akadt.

Sötét, súlyosan néma az éjszaka. Fáradtak vagyunk a már háromnapi munka után, lefekszünk, de mielőtt álomba merülhetnék, hallom, hogy fiam mocorog a szomszédban: mi van? - Nem tudok aludni.

Kiülünk a teraszra, s nézzük a vizet. Csöndesen, mint akikre rászállt a sors tudása. Olykor odavilágítunk az elemlámpával a jelzőkarókra: egyre zsugorodnak.

Az ember meghódítja a természetet, s uralma alá hajtja! - csordul szájamra a fanyar mosoly, s folytatom: - Tudod, fiam, a Szovjetunióban annak idején kidolgozták a Davidov-tervet. Hogy megfordítsák a folyók folyásirányát. És egy kopasz birodalmár - amikor az első ember százvalahány kilométer magasan űrhajóval egyszer megkerülte a Földet, s leszállt - kijelentette: fönn jártunk a világűrben, s nem találkoztunk vele. Isten tehát nincs... Az emberi ostobaság és önteltség határtalan.

Mit tehetünk, papa? - kérdi a gyermek tizenkilenc éves türelmetlenséggel. - Alázatosságot tanúsíthatunk. Figyeljük a vizet, és gondolkodjunk a csillagokon túl...

Hajnali háromkor nem bírjuk tovább. Már fáj az alvatlanság, de ébren tart a szorongás. Az éjféli hírek adatai szerint este nyolckor 758, tíz órakor 763 centiméter Esztergomnál a víz állása, ez a legmérvadóbb számunkra, s az előrejelzések szerint hajnali négykor 771 centivel tetőzik. Ez azt jelenti, nálunk reggel öt és hat között várható a legmagasabb víz.

A jelzőkarók arasznál magasabban állnak ki a házat teljesen körbekerítő sötét folyamból. Nem jön föl, próbáljunk meg valamennyit aludni, mondom, s fáradtan, koszosan zuhanunk ágyba.

Két-három óra múlva újabb mérőlécet helyezek el. Vasárnap reggel van. Zebegényben szól a harang: szentmisére szól. Odagondolok, s imádkozom: Uram, legyen meg a te akaratod! S hogy az akaratommal is hinni tudjam: valóban elfogadom azt!

Megállt! Két órája nem mozdul! - hajolok le, hogy ellenőrizzem, valóban jól látom-e. Az alapból még arasznyi szárazon áll. Földi hatalmasságok röpködnek fölöttünk, megszemlélik a vidéket. Oda se nézek, nem érdekelnek. A világ dolga másutt dől el.

A víz délutánig nem mozdul. Azután öt-hat óra tájban látom, hogy a jelzővonal alatt mintegy két centivel lötyög a víz. S a partszél! Más az áradó vízé, és más az apadóé. Megindult! Visszamegy! - kiáltom, nagy levegőt veszek, s jólesik a langyos sör. Innen is, onnan is hangzik: apad, apad!

Kimerülten vetem magam végig az ágyon. A távolból valahonnét trottyos lagzilajcsi zene hangját hozza a víz: mulat a nép, hiszen négynapos ünnep van. Holnapután Szent István napja. Elalvás előtt még eszembe jut: a túlsó oldalról minden nehézség, megpróbáltatás, baj semmiség.

Vége. A ladik szárazra került...

Mellém ólálkodik Buksi, a kimentett zsemlyeszínű kutya. Mennyi időt töltött vízben, nem tudjuk, csak riadt-nagy szemét láttuk, ahogyan a kenu oldalához kapott. Etettük, itattuk, melegítettük, most már nyugodtan nyújtózik ő is álomba. Odakint a víz olykor buggyan-böffen: az apadás csalhatatlan jele. Napok után az első nyugodt alvás. Örülnöm kellene. De milyen különös az ember: inkább valamiféle fásultságot érzek. Bekapcsolom a rádiót, de oda se figyelek a hírekre: a vízállást jelző számadatok, amelyek korábban a veszélyt, de ugyanakkor a reményt hordozták, üres semmitmondások.

Ez történik velünk, amikor valami véget ér?

Szöveg és kép:

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu