Otthon, iskola, Isten háza

Gondolatok tanévkezdéskor

Minden kor felmutatja szellemi arculatát. Vagy nem mutatja. A művelődéstörténet XVIII. századi fejezete arról vall, hogy ez az időszak volt az egyik, amelyik valóban a szellem jegyében telt el; nemzetközi, egész Európát átható szellemisége olyan távlatokat ért el, amelyeknek emlékeiből mindmáig táplálkozunk. A nemes, nagyvonalú humanizmus, az emberi személyiség tisztelete, a műveltség jövőjébe vetett hit még a gúnyolódókat is elnémította. Ugyanakkor tudjuk: vallás és műveltség elváltak egymástól. Mondhatnók: új evangelizációs módszerre volt szükség, mivel a felvilágosodás a lelkiségben jobbára csak rombolt. Azonban ha mélyebben belenézünk a kor tükrébe, észrevehetjük az emberekkel való gondos lelkipásztori törődést, a józanságot (a barokk túlzások ellen), amely a modern spiritualitás lépcsője lesz majd a következő évszázadokban. A lélekgondozás lép előtérbe, amelynek olyan képviselői, mint Ligouri Szent Alfonz vagy Bécs apostola, Hofbauer Szent Kelemen(Széchényi Ferenc barátja és támogatottja!) napjaink időszerű szentjei is lehetnek: egy közömbös világban, amelyben túlságosan megosztódnak az emberek; a hit, a műveltség, a nevelés háttérbe nyomódik, előlép a siker-, az érdekszemlélet, s hol van már az a szemlélet, erény, melyet a 170 esztendeje elhunyt Goethe, ez az egyetemes európai szellem képviselt művészetével: az alázatosság, az igazságosság. Mindez egyetlen fogalomban érhető tetten nála: az emberszeretetben. Érdemes ismét elővenni a Wilhelm Meistert, ezt a regénybe szőtt bölcsességtárat, amely pedagógiai kérdésekben is több "tézisével" eligazító, hiszen ami a költőben-íróban nem szűnő szeretetként megmarad, nem "emészti fel wertheri önimádatban", hanem odaadja a haldokló Mignonnak.

Goethétől indulva az aszszociáció így folytatódhat: mennyi ma a szeretet azokban, akik hitvallásukba foglalják a családot, a gyermeket, s hofbaueri érzékenységgel észreveszik: hit és műveltség - a kor pusztuló szívében - mégis összetartozik? A XVIII. század szellemi éhsége-törekvése helyébe passzív "önművelés" lépett, vagyis a tohonyaság, a pénzimádat, amely már szülők, tanárok jóvoltából is gyakorta megfertőzi a különböző korosztályokat.

Egy teljes program ez, ha tanévkezdéskor tanítók, tanárok, szülők - a nevelés tükrébe néznek, mint hajdan uralkodásra készülő királyfiak, akik a hivatásukat (!) "igazító" királytükrökből tanulták a bölcsességet, igazságot.

Mintha nagyon messzire estünk volna azoktól az időktől, amikor az otthon, az iskola és a templom testvérként növekedtek az időben, amely igazán a tartamot ismerte, miként Szent Ágoston,Kalazanci Szent József vagy Bosco Szent János és a XX. századnak nem egy névtelenje "sajdító, fájdalmas, üldöző" években. "A hullám csak önmagában hisz" - írja az egyik francia költő, vagyis abban a mormolásban, amely emberlétünk partjain hallható, de a hullám maga a lényegünk; isteni természetű, hogy meg ne szűnjék a tenger mozgása. Gilbert Lenssen gazdasági elemző tanulásról és csodákról elmélkedve kijelenti: "Késő modern korunk (...) alapvető kérdéseinek nagy része a személy önazonosságáról (...) valamint emberi létünk értelméről szól. Az információs társadalom tapasztalatai és a világméretűvé vált gazdaság élménye egyre mélyebb egzisztenciális szorongáshoz vezetnek. Sokakban felébred annak a vágya, hogy - mintegy újra felfedezve a személy önazonosságát - visszataláljanak egy belső, ontológiai biztonsághoz." Úgy is mondhatnók: Wilhelm MeisterTanulóéveit mai tapasztalatokkal kellene bővíteni, hogy az olvasó (a társadalom) meggyőződjék: továbbra sincs más lehetőség az emberségnél, az alázatnál.

Nos, a hármas szent "intézmény" - amit a cím jelöl - ismételten megvizsgálandó a keresztény nevelésben: hogyan tartotta meg (még) hivatástudatát, miként lép túl az iskola a csupán a tudás közlésén, a család a családi összetartozást pótló cselekvéseken, s tér vissza önmeghatározásához, a templom pedig úgy áll-e a keresztény nevelés középpontjában, mint két tér: a belső és a külső találkozása, az égié és a földié? Isten hajléka mint "megélt tér" épüljön a család köré, a lelkipásztor (hitoktató) pedig e tér szolgálatának jól felkészült, alázatos isteni megbízottja legyen. Mert manapság ez utóbbira egyre nagyobb szükség van, s aki vállalja a hitre nevelés pedagógiáját, annak figyelmes benső látással kell rendelkeznie, hogy fölismerje-fölismertesse a változó gondolkodásban az egyetlen Változatlant, aki mint Mauriac a Jézus életében írja - nem vesz el semmit azoktól, akik a nap és a hőség minden terhét viselik. Nagy erőfeszítésre van szükség, egyre nagyobbra, a kihívás egyre részletesebb megértésére, hogy összeálljon az egész. Ez korunk pluralista nevelés-művészete, nem pedig a megzavaró, hol ezt, hol azt fix pontnak tekintő, hirdető (tanító) ilyen-olyan ideológiai álláspontja. Különben: Krisztus nem ideológia, hanem egyre éltetőbb Valóság, maga a kereszténység, aki összetartja a családot, az iskolát és a templomot.

Amikor néhány hete egy tizenegy esztendős leánygyerek - agyonfestett körmökkel, arccal azt mondta: nem érdekli az iskola, a könyv, csak a kép, amely olyan arcokat, kezeket mutat, amilyen az övé, azt kérdeztem, hol lakik a családja, ahol él. A válasz: - Család? Az mi? Anyám van, vele élek, más nem érdekel.

S hogy mi ez az érdekel, még spontánabbul felelte:

- Ő mindent megenged, pénzt is ad.

Nem a kezdődő kamaszévek vállrándító flegmaságát éreztem a szavaiban, hanem a már tizenévesek kiégettségét.

2002/2003-as tanév. Kezdődjék, mint a szentmise bűnbánati liturgiája: vizsgálja meg magát mindenki...

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu