Vércsék a városban

Ha tavasszal a Parlament közelében járok, gyakran hallom a magasból érkező éles "ki-ki-ki-ki-ki" kiáltásokat. Nézem a villamos megállójában várakozó embereket, de senki sem kapja fel a fejét, senki sem figyel fel a Parlament tornyai felett keringő, hegyes szárnyú, karcsú testű, gerle nagyságú madárra. De az emberek túlnyomó többsége sajnos így van a többi városban előforduló madár, feketerigók, zöldikék, tengelicek, házi rozsdafarkúak énekével, hangjaival is. Fülük talán felfogja őket, de nem figyelnek rájuk, nem vesznek tudomást róluk. Beszélgetnek, szidják a késve érkező villamost, vagy éppen a mobiltelefont szorítják a fülükhöz, nem marad idejük arra, hogy meghallják, észrevegyék azokat a hangokat, amelyek jóval előbb voltak, mint a villamos vagy a mobiltelefon, és talán az utolsó kapcsolatok egyikét jelentik a betondzsungel és a természet között.

Vörös vércsék régóta költenek a Parlament padlásterében. De nemcsak ott, így például a Bazilika vagy az Iparművészeti Múzeum felett is láthatjuk, hallhatjuk őket. Több évtizede már, hogy a Báthory utcában lévő nagy irodaépület magas párkányán is láttam kirepülés előtt álló, szárnyaikat próbálgató fiatalokat. Akkoriban az épületben voltak a Mezőgazdasági Kiadó irodái, gyakran megfordultam ott, és egy ilyen alkalommal figyeltem fel először a vércsékre. Az egyik öreg madár éppen zsákmánynyal érkezett valahonnan. Szinte beejtette magát a házak közé, a párkányra szállt, a négy fiatal pedig egymást lökve sietett feléje. Ha jól láttam, egeret hozott, amit a legügyesebb fiókának sikerült megkaparintania. A csőrébe kapta, gyorsan egy sarokba vonult vele, ahol szárnyait féltőn leeresztve tépni kezdte.

Hol talált a vércse egeret a Báthory utca környékén, ma sem tudom, de a városi vércsék e tekintetben hihetetlenül leleményesek. A hatvanas években például a Szépművészeti Múzeum padlásterében költött egy pár, és a két öreg madár gyakran vadászgatott a pálmaház körül. Lebegtek a magasban, és figyelték a terepet maguk alatt. Türelmesen megvárták, amíg egy fali gyík a betonjárdára vagy az akkoriban még ott lévő kaktuszkertbe merészkedett, és akkor szárnyaikat összekapva lecsaptak rá. Ha éppen nem volt ember a közelben. Mert ha látogatók sétáltak arra, a vércse legfeljebb sóváran nézhette a napozó gyíkot, de várnia kellett a következő, kedvezőbb alkalomra. De hamar rájöttek arra, hogy a gyíkfogásra a reggeli órák a legalkalmasabbak, amikor az Állatkert még zárva, és a látogatók nem rontják esélyeiket. Bizonyára nem volt véletlen, hogy egy idő után majd mindig reggel lehetett látni őket, amikor sütkérező gyíkok már, emberek viszont még nem voltak a pálmaház környékén.

Kép és szöveg: Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu