|
Illés Sándor Mese a szabadságról Szeretem a tanyavilág sok színes csodáját, ami gyermekkorom óta a szívemben muzsikál. Sokat tűnődtem életem során, hogyan lehetne ezt a különös világot méltóképpen megörökítve az utókorra hagyni. Talán ha festő lennék - tűnődtem gyakran. Akkor lefesteném egy alkonyatkor, amikor az éjszaka elől menekülő sejtelmes csendben csak a kutyaugatást hallani. Arra is gondoltam, talán egy nagy-nagy fekete semmit kellene szétmaszatolni a vászon felületén, s aláírni: csend. Aztán rájöttem, hogy ez a nagy semmi nem is csend, hanem élő, örök muzsika. Elnéztem: a felhők itt tanultak röpülni, előbb csak alacsonyan vergődve kavarogtak, aztán felkapta őket a szél. Sokszor el-elnéztem, milyen igéző a kútágas sziluettje az alkonyatban, milyen szomorú a tehén bőgése, ha borjakat hívják, és milyen értelmetlen az istálló jászlához kötött lovak semmitmondó dobbantása. Aztán néztem a közeledő éjszakát. Előbb a dűlőutakat ette meg az este, aztán futott tovább habzsolva, hogy felfalja az ólakat, szalmakazlakat. A mama ilyenkor meggyújtotta a petróleumlámpát, és mi egymást fürkészve a sárga fényben, körülültük az asztalt a szobában. Ilyen estéken fakadtak fel a szívek csendjéből a mesék, elődeink ránk hagyott történetei. Hordozok belőlük néhányat a tarisznyámból, s amikor este lehunyom a szemem, a szereplőket is sorra felismerem, bár egyiküket sem láttam. Van egy mese a tanyai kutyáról és gonosz gazdájáról. Sokszor meg akartam már írni, de nem volt hozzá erőm. Vagy szívem? Most elmondom: Élt egyszer, nagyon régen, a falunkban egy Gergő nevű magányos gazda. Fösvény volt, "karórágó", ahogy mifelénk nevezték az ilyen embereket. Özvegy volt ez a Gergő, akiben megsavanyodott az élet. Még a kenyérhéjat is sajnálta a kutyájától, pedig az hűen kitartott mellette. Szegény Bodri ha nagyon éhes volt, akkor kinyalta a malacok vályúját, így tengődött a szegény pára máról holnapra. Történt aztán, hogy egy éjszaka betörők látogattak el a gazda portájára. Cigányok járták ponyvás szekerekkel a határt, azok lehettek. De hát hogyan is történhetett? - mérgelődött, amikor ő olyan ébren alszik, akár a mezei nyúl. A kutya az oka! - jött dühbe. Ha Bodri ugatásával felébreszti, akkor nem viszik el a kamrából a kolbászt és a szalonnát az átkozott tolvajok. A kutya talán megérezte a gazdi dühét, elbújt a szalmakazal mögé, s csak másnap sompolygott elő. Gergő csak ezt várta. Leakasztotta a szögről az egyik kötőféket, s azt sebesen a kutya nyakára hurkolta. Előbb arra gondolt, hogy felhúzza egy fára. Aztán másképp cselekedett. Kocsiba fogott, s elvitte magával Bodrit a kis patakig. Ott egy nagyobbacska követ kötött a kötőfék szabad végére, és bedobta a kutyát a vízbe. S mint aki jól végezte a dolgát, hazakocsikázott. Csakhogy úgy van az: a gazdagok szívében is van egy rejtett kis zug, lappang ott valami halvány kis lelkiismeretfurdalás-féle. Így történt aztán, hogy mire kifogta a kocsi elől a lovakat, már érezte is tettének szorongató fojtogatását. Amit tett, az közönséges gyilkosság. Bodri nem érdemelte meg az ilyen bánásmódot, hű kutya volt. Megbánta tettét. Csak toporgott az udvaron, aztán nagy elhatározással leakasztotta a szögről a másik istrángot is, és annak végét a nyakába hurkolta. Az istállóban, a lovak fogasára akasztotta fel magát. Időközben azonban a kutya nagy nehezen kievickélt a vízből. Nagy elszántsággal elrágta a nyakára kötött, ázott kötelet, majd futott vissza, a házhoz. Érezte, hogy valami nagy baj érte a gazdát. A kapu előtt kétségbeesetten vonított, amíg a szomszédoknak feltűnt. Azok aztán betörték a kaput, és az istállóban még időben levágták a kötélről az öreg Gergőt. Vízzel locsolgatták, élesztgették, s amikor végre kinyitotta a szemét és felült, sírva ölelte magához Bodrit, megmentőjét. Simogatta a fejét, bocsánatot kért tőle, ígért neki minden jót, hurkát, kolbászt, szalonnát, boldog, gondtalan életet. De a kutya az első adandó alkalmat kihasználva kiszökött a nyitva hagyott kapun, és világgá ment. Sosem tért vissza. A szomszédok lehajtották a fejüket, és komoran hallgattak az esetet mesélve. Csak Veronka néni csapta össze a kezét, amikor véleményt nyilvánított: "A kutya nem olyan, mint ti vagytok - mondta nagy hangon - sose felejti el a megaláztatást..."
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|