Azon emberek sorából való volt, akik szálegyenesen éltek

A jóság gyakorlása

Nézem a sásdi ház hátsó szobájában a falakon a fényképeket. Különösen az egyiket: egy fiatalember tekint rám, valamikor az 1920-as esztendők végéről, éppen akkor, amikor elindul Franciaországba, hogy az ottani magyarok lelkipásztora legyen. Szeretném megérteni ebből a tekintetből az embert, a sorsot, bár tudom, hiú ábránd az ilyesmi. Minden ember élete önmaga autonómiájában érthető. A hatás azonban...

Uhl Antal nyolcvanévesen

A sásdi házban Józing Mária igazít el a prépost úr - ahogyan ő mondja - emlék-nyomai között. Immár hatvanegyedik esztendeje szolgál a baranyaszentgyörgyi plébánián, s ő az a Mariska, aki az egyik, plébánosával, Uhl Antallal annak nem sokkal halála előtt készült újságcikkben is feltűnik:

"- Isten éltesse még vagy húsz esztendeig - mondom, azután koccintunk erre.

- Örülnék annak is, ha még csak két és fél évig - mondja a plébános - Akkor lenne a gyémántmisém, június 7-én.

Hát akkor erre iszunk, és ürítjük fenékig a poharakat, hiszen nem kis dolog hatvan esztendő a lelkek szolgálatában.

- Ebédelt már?

- Még nem - mondom -, reggel óta úton vagyok.

- Akkor itt eszik - mondja ellentmondást nem tűrő hangon a plébános. - Mariska! - kiált ki a konyhába -, hozzál még egy terítéket."

A mohácsi német származású kötélgyártó iparosmester fia - nézem a zsákfalunak számító Baranyaszentgyörgy főterén Uhl Antalnak, a falu harminckilenc esztendőn át plébánosának mellszobrát a róla elnevezett téren. Rostás Jenő plébánossal, Uhl Antal utódával, egykori tanítványával beszélgetünk. Arról is, hogyan kísérelték meg kisajátítani az embert, akinek nyolcvanadik születésnapján, nem sokkal halála előtt a kommunista békemozgalom - amely, mint tudjuk, semmiféle harctól nem riadt vissza a békéért - emlékérmet akasztott a nyakába.

Uhl Antalt ez sem zavarta. Ha a személyiség hiteles, hitelét bármiféle kitüntetés-cafrang sem veheti el. Ez inkább a kitüntetőket, mintsem a kitüntetettet minősíti. 1982-ben, halála előtt az ideológiai konjunktúra más szempontból is meg kívánta lebegtetni Uhl Antal alakját. Egy beszélgetésben származása felől kérdezték: minek vallotta magát az 1980-as népszámláláskor?

"- Kérem... magyar nemzetiségű, német anyanyelvű állampolgárnak. 1949-ben? Ugyanígy. 1941-ben? Ahol én voltam, kérem, ott nem tartottak népszámlálást. Mi a véleményem a németségről, a fajtámról? Szeretném valamire emlékeztetni. A második világháború vége felé az egyik amerikai miniszter úgy vélekedett, hogy nyolcvanmillió németből negyvenmillió fölösleges. Bármilyen dilettáns politikus volt, azért ez túlzás. Máig se tudtam elfelejteni Morgenthau pénzügyminiszter kijelentését. Még háborús körülmények között se szabad egy népet kollektíve elítélni."

Uhl Antal nem azért nyilatkozott így, mert az akkori politikai hangulat ezt kívánta-engedte, ma is ugyanígy vélekedne, amikor az amerikai politika fasiszta-rasszista vonásairól beszélni a legfőbb "bűnök" közé tartozik. Azon emberek sorából való volt, akik szálegyenesen éltek - igazi papi hivatással -, miközben a történelem huszadik századi kegyetlensége csapkodott körülöttük.

De ki volt ő? Születése századik, halála huszadik évfordulójára püspöki szentmisével emlékeznek rá április 24-én a kicsiny baranyai faluban.

Az életrajzi adatok tényszárazsága: 1902. január 16-án született Mohácson. Baranyaszentgyörgyön 39 évig szolgálta plébánosként a falut, s ott is hunyt el.

Rostás Jenő plébános atyai mestere szobránál

1943-ban érkezett ide Párizsból - mondja Rostás Jenő plébános, aki hűségesen őrzi elődje, atyai mestere emlékét. - Előtte tizenegy évig Franciaországban élt, előbb Lille-ben, azután Párizsban. A franciaországi magyarok lelkipásztora, tolmácsa, mindenese volt. Amikor 1940-ben a németek legyőzték Franciaországot, "belebonyolódott" az üldözöttek - köztük a zsidók - mentésébe: hamis igazolványokat osztott, amelyek azt bizonyították, hogy az igazolvány tulajdonosa a párizsi magyar katolikus misszió tagja. Belebonyolódott? Természetes emberi gesztus volt: menteni, akit üldöznek.

Védenceinek legtöbbje sosem járt Magyarországon, közülük sokan egy szót sem beszéltek magyarul. Leghíresebb közülük Vásárhelyi Viktor, akit Victor Vasarelyként ismer a világ. Ő is az Uhl Antaltól kapott igazolványával tudott átmenni Franciaország németek által még meg nem szállt zónájába. De megmentette Mód Pétert és feleségét, azt a kommunistát, aki azután párizsi magyar nagykövet lett... s ilyen módon is megtestesítője lett az egyház- és emberüldöző kommunista uralomnak. Elgondolom Uhl Antal tekintetét, amikor a rettegett ötvenes esztendőkben erre a tényre gondolt: élénk, határozott, sőt szigorú tekintetét, ugyanakkor eleven mosolyát: a jóság gyakorlása nem adok-kapok cserealap.

Uhl Antalt később lefogta a Gestapo, s bíróság elé állították. A bíró - látva, hogy ártatlan ember áll előtte - igyekezett menteni őt. Uhl Antal a bíróságon arra hivatkozott, hogy minden körülmények között az embert segítette, függetlenül attól, hogy milyen felfogású és milyen származású.

Szigorú ítélet várt rá, ezért az együttérző bíró elnapolta a tárgyalást, s Uhl Antalt félrehíva közölte vele - a tárgyalás idején szabadlábon védekezhetett -, hogy a leghamarabb tűnjön el Franciaországból.

A magyar külügyminisztérium erre azonnali hatállyal, táviratilag hazarendelte a lelkipásztort, aki két nap múlva haza is érkezett. Virág Ferenc pécsi püspök - aki ekkor, 1943-44 fordulóján már megfélemlített ember volt - egy időre el akarta valahová "bújtatni" Uhl Antalt, míg személye körül a hullámok el nem ülnek.

Közben Magyarországot is megszállták a németek 1944. március 19-én. Uhl Antalt Baranyaszentgyörgyön "bújtatták el" - a püspök és saját elképzelése szerint is néhány hónapra -, amely azután harminckilenc évig tartott.

Amikor megkezdődött a németek kitelepítése a tisztán nemzetiségi faluból, Uhl Antal fölszólalt az embereket érő igazságtalanság és üldözés miatt. Emiatt az ÁVÓ-sok Pécsre hurcolták, ahol közölte velük: állt ő már náluk keményebb legények előtt is - Párizsban a Gestapo vonta felelősségre -, mire közölték vele: ellenőrzik az információt. S mivel igaznak bizonyult, elengedték, de megfenyegették, hogy semmilyen módon ne avatkozzon a későbbiekben a politikába.

Uhl Antal a kicsiny faluból kiterjedt levelezést folytatott, franciából fordított, cikkeket írt. Talán hetvenéves lehetett, amikor fölajánlották neki a bonyhádi plébániát, de ennek az volt a föltétele, hogy kapcsolódjék be a békepapi mozgalomba. Mire ő: ha föltételhez kötik a kinevezését, akkor inkább nem vállalja.

Jól érezte magát itt - folytatja az emlékezést Rostás atya. - Elődjénél, Föschl Gáspár plébánosnál dolgozott egy helybéli kovácsmester legidősebb leánya a négy közül, s amikor Uhl Antal - gondolta, ideiglenesen - ide került, megkérte a leányt, hogy arra a rövid időre vezesse továbbra is a plébánia háztartását. A néhány hónap egyre hosszabbra nyúlt, majd amikor megkezdődött a németek kitelepítése, a szép kovácsműhellyel rendelkező mesterember családjára is sor került. Őket is kizavarták a saját házukból, s ekkor Uhl Antal az egész családot befogadta a plébániára, mondván, nem tart örökké a kegyetlen politikai helyzet.

Józing Mária a hatvanéves szolgálat elismeréseként kapott pápai okirattal

A család gondoskodott róla - ahogyan megfogalmazta a házvezetőnő, Józing Mária édesanyjának temetésén 1981-ben: amikor idefogadtam ezt a családot, azt gondoltam, én teszek jót velük, de a végén kiderült, hogy ők tettek jót velem.

Rostás atya Uhl Antal jellemzésére Arany Jánost idézi: embernek lenni mindig, minden körülményben...

1951. május 11-én az egyik filiából, Tormásról, kivégeztek egy kuláknak kikiáltott parasztembert, Ács Józsefet. Uhl Antal volt az egyetlen, aki a szerencsétlenségben az özvegyen, árván maradt, mindenéből kiforgatott család mellé állt. Minden módon segített rajtuk, sokszor úgy, hogy munkát ajánlott a plébánián, amit azután busásan, sokszorosan fizetett meg.

Nézem a fényképeket a sásdi házban. Arra gondolok, merre jártam 1982-ben, amikor ő még élt? Miért nem ismerhettem személyesen? S vajon mi irányítja, kiknek és mikor kell találkozniuk? Nem szabadulok ettől a gondolattól, miközben nézem a pápai kitüntetést, amelyet Józing Mária hatvanéves egyházközségi hűségéért kapott tavaly a Szentatyától.

Az idős asszony szavai törik meg a csöndet, kétkedő okoskodásomat:

- A Jóisten különös terve lehetett, hogy ne menjek férjhez. Édesanyám sokkal később, halála előtt mondta el nekem, hogy fiatal korában, amikor tizenhét-tizennyolc évesen nagybeteg volt, fölajánlotta a Jóistennek: ha meggyógyul, első gyermekét a szolgálatára neveli.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu