Vidor Miklós

Harminc novella és egy töredék

A testes, okkersárga vászonborítású könyvre még a hajdani Podmaniczky utcai antikváriumban bukkantam rá diákkoromban. A kisebb szobányi bolt magános tulajdonosa inkább alkalmi, mint vérbeli bukinistának látszott; füzetes ponyvától nemes irodalomig sok minden kallódott a polcain. A kötet ára kitelt a nálam lévő egy-két pengőből, a címe is vonzott: Élő magyar irodalom, majd a tekintélyes névsor alján: 30 író 30 novellája. Az Athenaeum adta ki 1935-ben. Csak két évvel korábban nem maradhatott volna ki belőle Krúdy, Ambrus, de egygyel később már Kosztolányit sem varázsolhatták volna vissza az élők közé.

A válogatás két emberöltő múltán is helytálló, ha akad is benne meglepetés, attól csak elevenebb a kép. A kiadói előszó szerint "ha minden értékes magyar író felvonulna, háromszor hatalmasabb kötet sem volna elég befogadásukra".

Csupán ízelítőül: Babitsot a fogarasi ihletésű Tó a hegyek között képviseli, Hunyady Sándort a Bakaruhában, Móriczot a gyermeklélektani remeklés Erzsit megharaptam, Molnár Ferencet az Altató mese, amelyből a Liliom született, Karinthyt egyik visszatérő alaptémája, a Reménytelen szerelem, Kosztolányit mesterremeke, a Fürdés, Gellérit A szállítóknál, Tamásit az Erdélyi csillagok".

Igazában a modern magyar novella második nagy korszakát mutatja be ez a gyűjtemény. Mert az első Mikszáth után, a tizenkilencedik század végén föllépő írógeneráció, a "ködlovagok" munkásságához fűződik, s hozzávetőleg a világháborúig terjed, amikor a regénnyel szemben a novella vált uralkodó műfajjá a könyvkiadásban is. A két Cholnoky, Színi Gyula, Lovik Károly, Csáth Géza, Tömörkény, Török Gyula nem annyira születési, mint inkább halálozási dátuma folytán kerül más korcsoportba, mint a Nyugat nagyjai. Krúdy csupán egy évvel idősebb Móricznál, de a túlélésben egy egész évtizeddel maradt el tőle.

Maga a történelem s a vele változó világkép von áthághatatlan mezsgyét köréjük. 1914 sokkal karakteresebb korfordító az új századot numerikusan megnyitó 1901-nél. Hatalmi kényszerek vastörvénye formálja át a hazai életet s vele a szemléletet, gondolkodásmódot, megfosztva tágasságától, regionális jellegétől, hogy sokszínűségét, ízeit is elnyelje az egyetlen metropolis, a főváros.

Igen, mindettől megmásult a huszadik századi magyar novella hangja, stílusiránya, de az 1935-ös gyűjtemény szerint semmi esetre sem vált a korainál fakóbbá, érdektelenebbé; közelebb került a nyugati irányzatokhoz, a régi mesterek túlélték a történelmi földcsuszamlást, és nem hiányzanak mellőlük az újonnan felnőttek, hogy folytassák vagy megtagadják, amit rájuk hagytak.

Hányszor forgattam a kölyökfejjel vásárolt kötetet, újraolvasva egyik-másik darabját, szembesülve és vitázva egykori ízlésemmel, vagy elismerve ösztönös rátalálásaimat! Ahogyan magam is változtam az idővel, lázadón elutasítva, majd megnyíló rokonérzéssel hozzáízeledve egy hanghoz, ami sokáig nem szólt hozzám... Hiszen ennyiből áll össze hosszú utazásunk a könyvek között, ha arra indít célt kereső kíváncsiságunk, hogy végül önmagunkkal találkozzunk hitünk és választott eszményünk szerint az írott betű meghódíthatatlan rengetegében. Történetek kalandoraiként csavarogjuk be az újonnan föltáruló vidékeket, hogy visszatérjünk a jól ismert koraiakhoz, amelyek számunkra örök értékűek maradtak, mert bennük éltük meg először a hazatalálás hívő gyönyörűségét. Értük kellett nekivágnunk fiatalon a könyvek országútjának, amelyen előbb kopik el a lábunk, hogysem a végére érhessünk.

A múlt századi Élő magyar irodalom harminc novellistája rendben megtért az irodalomtörténetbe, ránk hagyva egy-egy történetét. Mert az olvasó ilyen értelemben túléli az írót, örököse alkotásának. Szeretem ezt a könyvet, hűséges maradt hozzám két költözködésen át, kezemhez idomult, elém nyílik egyik-másik kedvelt darabjánál, szinte lapoznom is alig kell.

A kötése is kitartott, becsületesen őrzi a harminc novellát. Sőt, a végén, a tartalomjegyzék utáni szennylapon - így nevezik, mert az üresen marad, nem nyomtatnak rá egyetlen betűt sem -, lendületes kézírással egy harmincegyedikre is találtam. Afféle magántörténet, benne volt a könyvben, mikor megvettem. Az antikvárius nem radírozta ki, s ahogy elolvastam, én sem.

"Menj tiszta lelkiismerettel - így kezdődik -, a jó Isten házába" - majd fölötte a javítás: "színe elé" - s itt az indulat már helyesírási hibába fullad. Lobognak a lazán kötött, félujjnyi betűk, elszabadulnak, átkozódásba csapnak. Fura ellentmondás támad a gyakorlottan száguldó ceruzaírás meg a gyarló helyesírás között, majd az igaz Istent említi, aki magához emeli a mennyek országában a megalázottat. Itt kibomlik és szétesik a történet: az elhagyott asszonyé, aki nyolc év után gyermekeivel együtt a nyomorral és éhséggel áll szemben, végül a mondat közepén megszakad a szöveg.

Ezt az utolsó novellát a valóság vetette papirosra, zárszóul, szerkezetül és töredékesen a megkomponált elbeszélések után. Az 1930-as években, Budapesten.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu