|
A második forduló elé Bátran, tiszta szívvel A magyarok többsége becsületes, jó szándékú, befogadó, családszerető, segítőkész, dolgos ember. Ilyenek alkotják a többi nemzetet is, a különbség a nyelvben, stílusban, kultúrában van, a helyben, ahová születtek. Ehhez ragaszkodik minden nép gyermeke, ez az, ami megkülönbözteti őket egymástól. Ez a ragaszkodás a hazaszeretet, amelyből nekünk biztosan sokat adott a Jóisten. Emlékszem, amikor ifjúkoromban először jártam külföldön, nem is messzi vidéken, hanem csak "itt", Csehszlovákiában, milyen csodálatos volt két hét után ismét átlépni a határt. Csodálatos volt hazaérkezni, haza arra a Magyarországra, amelyből pedig az akkoriban uralmon levő szocialisták, szovjet segítőikkel igyekeztek maguknak elvenni mindent, ami a becsületes, dolgos magyaroknak fontos lehetett. Csodálatos volt hazaérkezni, mert mégis élt, dolgozott, szeretett és szenvedett itt, kis hazájában sok ember, s hűséges maradt hozzá annak ellenére, hogy valójában házi őrizetben tartották otthon. Hatalomban, fegyverzetben erős, létszámban csekély urai beszorították egy kis panellakás, egy keleti autó, egy vállalati nyaralás, egy kis háztáji szűkös perspektívájába, megfosztották attól, hogy beleszólhasson a saját élete, saját hazája ügyeibe, lehetetlenné tették, hogy tehetsége szerint önállóan vállalkozhasson, hogy munkája alapján felemelkedhessen, hogy egyenlő értékű partnere lehessen európai társainak, hogy félelem nélkül magához ölelhesse határon túlivá minősített magyar testvérét. El akarták venni még a hitét is. Amikor, hála a tizenkét évvel ezelőtti fordulatnak, ismét parlamenti képviselőjelöltek és pártok közül választhatunk, éles, komoly helyzetben vagyunk. Nem volna ez sorsdöntő, miként püspök atyáink nevezik, ha csak arról lenne szó, hogy melyik párt vagy pártszövetség kormányozza jobban az országot, melyik jelölt intézné az ügyeket inkább egy kicsit így, melyik inkább egy kicsit úgy. Nálunk - még mindig - nemcsak az a kérdés, hogy hová tesszük az ikszet, hanem, hogy igent mondunk-e vagy nemet. Nem az, hogy egy szimpatikus vagy éppen egy ellenszenves embert, egy csinos aszszonyt vagy egy vonzó férfit juttatunk-e be a Parlamentbe, hanem az, hogy milyen irányt szabunk Magyarország és a magyarok jövőjének. Visszahozzuk-e azokat, akik mindig is becsaptak, megcsaltak bennünket, előbb negyven, aztán négy éven át, akik mindig is - korábban keleti, újabban globális - külföldi támogatóiknak adták a mi jóhiszeműségünk, becsületünk, szorgalmas munkánk gyümölcsét, csak azért, hogy ők leszedhessék a maguk sápját. Azoknak adjuk-e a jövőnket, akik mindig ígérgettek, de soha nem tartottak be semmit, akik külföldön jól hangzó jelzőkkel illetik magukat, miközben semmi közük sem baloldalisághoz, sem szociáldemokráciához, sem szabadelvűséghez? Akiknek olcsó, puszta jelszavakban megfogalmazott ígéreteken kívül se eszményük, se programjuk nincs? Akik, bár kevesen vannak, de mesterei a csalárdságnak, megtévesztésnek, akik a maguk oly sokszor elkövetett bűneivel vádolnak másokat, minket. Választjuk-e ezt a múltból jól ismert, unalmas jövőt, amelyben lehet, hogy kapunk egy kis segélyt, egy kis kompenzációt a megemelt árakhoz, amelyben alamizsnáért nyúló kézzel, esetleg olcsó betanított munkásként csatlakozhatunk a nálunk szerencsésebb európai polgárok közösségéhez? Vagy - tudva, hogy nem volt hibák nélküli - választjuk egy megkezdett út folytatását, amelyen járva nemcsak jó szándékúak, segítőkészek, családszeretők, befogadók és dolgosak, de büszkék is lehetünk, amelyen eljutunk oda, hogy élvezhessük nemcsak a jól végzett munka örömét, de eredményét is. Hogy a lepusztult panelnál, uraktól levetett, öregedő kocsinál, kicsi háztájinál nagyobb lehessen az anyagi távlatunk, hogy bátran, jó szívvel vállalhassunk családot, gyermekeket, hogy idősödve sem eltartottjai, hanem tekintélyes, hasznos tagjai lehessünk a közösségnek. Hogy intézhessük saját ügyeinket, hogy ne nélkülünk döntsenek rólunk, hogy félelem nélkül és a siker reményében szállhassunk ringbe, ha úgy látjuk, pályamódosítás szükséges az úton. Csak előre induljunk tovább, ne hátra. Izgalmas, kalandos út ez, bátorság kell a vállalásához. De most, most még, megtehetjük. Elődeink sokszor voltak már történelmünk során éles, komoly helyzetben. Hálával tartozunk azoknak, akik ezekben a helyzetekben a jövőt, a mi jövőnket is választották. Az igazságot választották, nem félve attól, hogy rájuk sütik a gyűlölködés, az árokásás hamis bélyegét. Ma sem könnyű a helyzetünk. Szedjük össze a bátorságunkat, mondjunk le megbántottságainkról. Nézzünk a szívünk mélyére, ott keressünk választ legmakacsabb kérdéseinkre. Mondjuk el az Úr imáját, s mikor a dicsőítő szavakhoz érünk: "Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség...", gondoljuk végig, milyen kezekben levő földi országot ajánlanánk fel nyugodt lélekkel az Úrnak. Olyat-e, amelyet érdemtelen kufárok birtokába adtunk, vagy olyat, amelyet olyanokra bíztunk, akik arra tettek kísérletet, hogy az országgal legyenek, az országért tegyenek? Mondjunk áment, induljunk, s bátran, tiszta szívvel válasszuk a jövőt! Szikora József
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|