Lelki ismeret

Szülőföld, külföld

A gyakran torokszorító, hiábavalónak tetsző küzdelmek, napi gondok elől az ember gyakran vágyik elmenekülni, vagy a templomok és kolostorok csendjébe vagy a könyvek varázsvilágába, esetleg fizikai értelemben is messze, minél messzebb, olyan országba, melynek az ember még nyelvét sem érti, az újsághíreket sem fogja fel. De manapság már nem lenne olyan egyszerű messze menni, hiszen az egész világon nagyjából ugyanazok a képes hírek járják körbe szélsebesen a bolygót, s a legfestőibb tájakon is ugyanazok a multinacionális cégek kínálják uniformizált termékeiket. Külföldön mégis jobb, mert ott az ember csupán idegen szemlélődő, kíváncsiskodó, egyszóval turista, aki néhány nap múlva továbbáll, emlékeit csupán néhány fénykép és filmkocka őrzi, néhány hamar elfeledett íz, idegen szó, idegen arc és táj. Ha jól érezte ott magát, az ember fogadkozik, nemsokára visszamegy oda, aztán továbbgördül a végtelen idő hullámain, s a külföld ott marad, távoli árnyként, egyre jobban fakuló emlékként.

Aki nem volt hosszabb ideig külföldön, talán nem is ismeri a hiányérzetnek, a vágyakozásnak azt a sajátos fajtáját, ami csak a szerelemhez hasonlítható: ez pedig a honvágy. Az idegenbe szakadt ember valóságos fizikai fájdalmat érez a szülőföldje iránt, hiányzik minden, a rokonok, ismerősök, barátok, a nyelv, a táj, az ízek, az illatok, még a lehangoló élmények és problémák is.

Most mégis külföldre vágyom, inkább epesztene a honvágy, mint hogy a tehetetlen rettegés gyötörjön, szülőföldem, hazám sorsa, jövője miatt. Nem éppen rövid eddigi életemben annyit már megtanultam, valóban bölcs a mondás: "ember tervez, Isten végez", hiszen még személyes sorsomban sem alakultak úgy a dolgok, ahogyan én korábban elképzeltem, s minél jobban igyekeztem valamelyik irányba, annál keményebb ütésekkel terelt a Gondviselés az ellenkező útra, mely aztán némi kerülővel - vagy rövidebb úton - ugyanoda vezetett. Ha az ember önmagáért imádkozik, abban igen sok a természetes önzés, de amikor az ember saját szülőhazájáért fohászkodik Istenhez, abban már csak annyi az önzés, ami minden jókívánságban megtalálható. Hiszen tudjuk, minden úgy van jól, ahogyan az Úr akarja, de vajon nem azért adott-e nekünk szabad akaratot, hogy földi sorsunkat jó és rossz között választva megpróbáljuk irányítani?

Legszívesebben sok ezer kilométerre lennék most, hogy minden magyar honfitársamra egyformán jó szívvel legyek képes gondolni, azt óhajtván, válasszák a biztosabb, jobb, s főleg Istennek jobban tetsző magyar jövőt.

De hát itthon vagyok, e tenyérnyi, kicsiny, megosztott hazában. Adjon az Isten nekünk bölcsességet és békességet, hogy jól válasszunk nemzetünknek, s magunknak jó úti célt s hozzá alkalmas utat.

Szentmihályi Szabó Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu