Ostyaként Isten kezében...

"Nyolcadik gyerekként fogantam. Édesanyám már nem nagyon örült nekem, de vállalt. Ezért amikor a hívek köszönetet mondanak nekem, arra gondolok: Édesanyámat illeti a köszönet, hiszen igen-t mondott rám" - vallja P. Peisch Ferenc szalézi szerzetes, aki 1944-ben tette le örökfogadalmát a rendben, és 1948-ban szentelték pappá. Ma is fáradhatatlanul hirdeti az Igét, és szolgálja az embereket. A napokban ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A következőkben ismerkedjünk meg gazdag papi, szerzetesi életének néhány állomásával.

Hivatása kibontakozásának két meghatározó tényezője: a család és egykori plébánosa, akinek hite, Isten-szeretete sugárzott az emberek felé.

Az őt nyolcadik gyermekként vállaló édesanyja Gondviselésbe vetett hite nagyszerű példa volt: egyszerűen és csodálatos módon tudta öszszekapcsolni a természetfölöttit a természetessel. És ezt át tudta adni a családtagoknak is, amely valahol beépült az életükbe.

Az első és a nyolcadik gyerek születése között tizenöt esztendő telt el, így a bátyja már kispap volt a szaléziaknál, amikor ő ministrálni, "eszmélődni" kezdett. A szaléziak esztergom-tábori intézetében tanult: ott ismerte meg a szalézi életet. Először nem is annyira papi, mint inkább szerzetesi hivatás fogalmazódott meg benne: a gyerekek között élni, játszani, tanulni kirándulni!... Ekkor tizennégy éves volt. Később érlelődött meg papi hivatása. Világossá vált számára a követendő út: papként élni, de a szaléziaknál. A család szerény anyagi körülményei és édesapja erős szociális érzékenysége is segítette vonzódását a szegényebb ifjúság felé. Belépéséhez meghatározónak tartja a két bátyja szalézi papi életének példáját.

1945-ben már látni lehetett, hogy az országban egy másfajta gondolkodásmód, életstílus kezd uralkodóvá válni. Peisch Ferencet 1948-ban szentelték pappá. Szentelési szentképén ez olvasható: Egy a szükséges! Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkének pedig kárát vallja. Ezért lett pap, ezért az egyért, ami szükséges.

Az ezerkilencszázötvenes szétszóratást követően eleinte kántorként működött, de két helyen is felmondtak neki: a szerzeteseknek ugyanis még kisegítőként sem volt szabad működniük. És misézniük sem volt szabad. A plébánosok többsége ezt a tilalmat nem tartotta be, így a szerzetes papok valamilyen módon és mértékben azért dolgoztak. Peisch Ferenc atya is lelkipásztor maradt. Civil munkahelyétől távoli templomban működött, kisegítést vállalt. Huszonkét évig járt Dunakeszire. Minden vasárnap kiutazott oda misézni és gyóntatni. Ott már foglalkozott a ministránsgyerekekkel is. Tulajdonképpen ez így ment a nyugdíjazásig.

Nyolc vagy kilenc helyen dolgozott. Új munkahelyre kerülve mindig igyekezett megtanulni egy szakmát. Először ívhegesztővé képezte ki magát, majd kiemelték, műszaki rajzra taníttatták, és azon a területen is dolgozott másfél évig. Amikor papi mivoltára fény derült, "racionalizálás" címén elbocsátották. Volt vegyipari szakmunkás, gépi kötő, és pénzügyi területen is dolgozott.

1982-ben még tartott a nyugdíjazás előtti felmondása, de már "beállt" a budapesti Szent Család-plébániára, s ott fiatalokkal kezdett megint foglalkozni. (Isten kegyelméből születtek hivatások az ifjak köréből is.)

Amikor 1990-ben újrakezdhették működésüket a szerzetesrendek, szalézi elöljárói Óbudára küldték. Két év múlva már 30-35 fiatallal ment nyári táborozásra. Sikerült megkapniuk az óbudai templom épülete mellett egy ócska házat. Korszerűsíttette, és két-két kispap lakást kapott benne, akik innen jártak be az egyetemre és a piarista hittudományi főiskolára. Az óbudai épület idővel tanulmányi ház lett, később a rend római központjától kapott segítséggel felépült az óbudai rendház, és bővítették a kápolnát is. Egyre több család jött, gyerekkel együtt. Érződött, hogy nagyon sok jó szentgyónás, szentáldozás történt, megszentelődtek a falak. Peisch Ferenc atya ma a Pestszentlőrinc-szemeretelepi plébánián szolgál.

Sokszor mond köszönetet az Úrnak: az életért, a hivatásért, a kegyelmekért. Ferenc atya mondja: sokszor megköszönik neki a hívek, hogy papként sokat segít nekik. Ilyenkor azt szokta válaszolni, hogy nem neki, hanem az édesanyjának kellene hálásnak lenniük, mert ha akkor nemet mond rá, ő most nem tudna segíteni. Don Bosco, a szalézi rend alapítója is arra tanítja követőit: adjanak hálát azért, hogy megteremtette őket az Úr. Adjanak hálát, hogy katolikus kereszténnyé lettek. Ferenc atya gyermekkorától kezdve egy "sodrásban" él: mindig is szeretett templomba járni, magával ragadta a szertartás, egész életében boldog volt, hogy ezt a hitet tudta élni. És vallja, hogy gyakran meg kell köszönnie a hivatást. Nemcsak azért, mert megkapta, hanem azért is, hogy az Isten csodálatos módon megadta a lehetőséget, hogy meg is tartsa.

Papi élete kezdetén kamaszos magabiztosság alakult ki benne. Aztán a szétszóratás éveiben rájött: nem ő ad, hanem kap az Istentől kegyelmet. És ajándékként élheti meg, hogy papként dolgozhat.

Gyakran olvasta Puszta Sándor egyik versét. Az aranymiséjére invitáló meghívókra ennek az Úrfelmutatás című versnek részlete került:

Uram, mikor már sokat miséztem,

S felkent kezemben sokat hordtalak,

Fogadj el égő, élő áldozatnak,

S fogjon ostyának engem Isten-ujj.

Állj a helyembe és fölém hajolva,

Rám vetve öröklátó tiszta, mély szemed,

Leheld rám a konszekrációt, Uram!

Változtass át, s legyek örökre

a Tied!

Isten éltesse Peisch Ferenc atyát nyolcvanadik születésnapja alkalmából!

-p -s

"Sem a boldogság, sem az érdem nem függ a tehetségek nagyságától vagy az elvégzett munka méreteitől, hanem kizárólag attól a szeretettől, amellyel az iránt viseltetünk, ki a hivatást lelkünkbe lehelte" - vallotta hivatásáról Slachta Margit (1884-1974), a Szociális Testvérek Társaságának alapítója.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu