|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
(ezerötszáz gyors) Hídavatás A két partról egymás felé meredező hídcsonk ötvenhét év után végre újra összeért. Gyerekkorom roncshídján a semminek futott az útpálya, csak messze látszott a túlpartról meredő másik megmaradt ív. Valami halott vasszörny volt ez, amelynek mintha semmi köze nem lett volna eredeti rendeltetéséhez. A roncshíd talán ezért is vált szimbolikussá a szememben: jelképe volt mindannak, ami nem működött. Amikor október 11-én én is átsétáltam az újjáépített hídon, azt kérdeztem magamtól: vajon jelképe lesz-e az új híd egy olyan világnak, amelyben a tárgyak betöltik rendeltetésüket, amelyben minden ember, és minden nép a maga helyén érezheti magát. A hídavató beszédek ezt az optimizmust tükrözték. Szlovákok és magyarok jó kapcsolatának jelképe ez a híd - mondta a szlovák miniszterelnök, Orbán Viktor szerint pedig bizonyos értelemben most ért véget a háború: azzal, hogy az utolsó háborús roncshíd is újjáépült. Odatúl, a párkányi oldalon volt a hídavató ünnepség. Vajon miért nem itt? - kérdezgették egymástól többen is a tömegben. - Nehogy emlékeztesse a szlovákokat egy korábbi átvonulásra - mondja egy idősebb férfi. Nyilván a Felvidék 1938-as visszacsatolására gondolt. Volt ebben a megjegyzésben keserűség, gyanakvás és egy kis rosszmájúság is. Ezeket mint súlyos lelki (és történelmi) terheket mind a vízbe kellene dobnunk egyszer végre. Csakhogy a szomszédos Szlovákiának is volna mitől megszabadulnia. Mindazoktól a fóbiáktól, amelyek mai nemzetiségpolitikájában is kiütköznek. És a hírhedt, az egész felvidéki magyarságot bűnösnek bélyegző benesi dekrétumoktól, amelyeket máig nem érvénytelenítettek. Ez volna a legméltóbb hídavatás. Mert bármilyen jó munkát végeztek is a hídépítők, az efféle túlterhelést a legjobb szerkezet sem bírja soká. Kipke Tamás
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:ujember@drotposta.hu
|