Élet és liturgia

Szentáldozás régen és ma (2.)

V. Piusz pápa 1570-ben adta ki a tridenti zsinat rendelkezése szerint a Római Misekönyvet. Itt a szentáldozás módjaként a századok óta gyakorolt nyelvre való helyezést említette, más lehetséges mód mellőzésével a hívek esetében.

A II. vatikáni zsinat után 1968-ban a belga és a német püspöki kar kezdeményezte, hogy vissza kellene térni a szentáldozás ősi formájához. Sőt, már 1966-ban több alkalommal VI. Pál pápa kívánsága szerint a Consilium (a reform ügyeivel foglalkozó bizottság) delegációja több liturgikus kérdés miatt járt Hollandiában. Nemcsak a kézbe való szentáldozás kérdése, hanem a világi hívek áldoztatói szolgálata is a megvizsgálandó feladatok között volt. Komoly lavinát indított el ez a felvetés. Részletesen leírja a történteket Annibale Bugnini: La riforma liturgica (1948-1975) ( A liturgikus reform) című könyvének új, bővített kiadásában. Csak néhány adatot említenék.

E kérdésben a világ püspöki konferenciáival élénk levelezést folytatott a Consilium. Az ügy súlyosságára való tekintettel a Szentatya, VI. Pál pápa állandó információt kért. Az összegezés a Memoriale Domini kezdetű, 1969. május 29-én kiadott instrukcióban található.

Ebben szerepel a világ püspöki karaihoz küldött három kérdés és a válaszok eredménye. 1. Megengedhető-e a kézbe áldoztatás? 567 igen; 1233 nem; bizonyos módosítással 315. 2. Elfogadnák-e, hogy a püspöki konferencia hozzájárulásával a kis közösségekben engedjék meg először? 751 igen; 1215 elutasító szavazattal - adtak választ. 3. Véleményük szerint jól szervezett kateketikai előkészület után elfogadható lenne-e ez az "új rítus"? 835 elfogadó szavazattal és 1185 elutasítással adták meg feleletüket a kérdésre. Így a hagyományos kiszolgáltatási mód maradt érvényben.

Azonban van egy záradék is. Ha valamelyik püspöki konferencia kéri a kézbe való áldoztatás kiváltságát, ezt megteheti.

Bugnini egy helyen megjegyzi, hogy a kisközösségek, magukat "reformistáknak" nevező papok voltak azok, akik a püspöki konferenciák egy részét rákényszerítették az engedély kérésére. A másik módja pedig - ahogy nálunk is történt - az idegenforgalom révén a külföldiek, elsősorban németek, nem vették figyelembe a nálunk lévő előírásokat. Így volt kénytelen lépni püspöki karunk, és 1986. szeptember 1-jével megengedte, hogy a szentáldozás két módja között a hívő maga dönthessen.

Ahelyett, hogy ecsetelném a negatív és pozitív véleményeket és gyakorlatot, az utolsó rendelkezéseket említeném meg. Az áldozás módjának szabad megválasztását az áldozó részéről az egyházi rendelkezés 1999-ben ismét megerősítette, a Római Misekönyv 3. kiadásának bevezetője pedig annyit tesz hozzá, hogy "ahol engedélyezve van", az áldozó választása szerint részesüljön az Úr testében.

Gyakorlati feladatok:

1. a lelkipásztorkodó papság és hitoktatók részéről: ébren tartani a hívekben az eucharisztia iránti tiszteletet, és hogy maga Urunk Jézus Krisztus van jelen a kenyér és a bor színe alatt; ahogy csak tiszta lélekkel lehet Urunkhoz közeledni, a kezünk is legyen tiszta, ha az eucharisztiát kezünkbe kérjük; különösen a gyermekeket kell erre figyelmeztetni;

2. a hívek részéről: akármelyik formáját is választja a szentáldozásnak, mély hittel és alázattal közeledjék Urunkhoz; legyen meg magatartásában annak kifejezése, hogy a világ Üdvözítőjét veszi magához; gondoljon arra, hogy viselkedésével erősíthet másokat, vagy megbotránkoztatva eltávolíthat másokat az Úrtól.

Egy befejező tanács mindenkinek: legjobban azzal tudjuk erősíteni az eucharisztiában való hitünket, ha szívesen töltünk hosszabb-rövidebb időt az oltáriszentségben köztünk élő Krisztus előtt, szívesen veszünk részt szentségimádáson, és erre tudunk másokat is biztatni. Ebben jelentős szerepe van a keresztény családoknak. Így szolgálják és erősítik egymást, és Krisztus által a nagyobb közösségnek, a hívek közösségének egységét is építik. (folytatjuk)

Verbényi István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu