|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Terplán Zénó Arccal 11 évesen és másodikos gimnazistaként 1932-ben nem sejtettem, hogy akkori élményeim közül melyik lesz eleven még 80 éves korom küszöbén. Egyszerű magyardolgozatot kellett írnunk. A tanárunk óra elején kiosztotta az egységes bencés füzeteket, megadta a címet, és arról összeállított írásunkat kellett csengetéskor beadni. "Tízpercben" - volt történetesen a cím, amely ebben az esetben inkább az óraközi szünet fogalmát jelentette, mint ragozott időtartamot. Nyilván kíváncsi lehetett, kinek mit jelent ez az 50 percenként megismétlődő kis idő? Szerette volna, ha minél többet megtud a kisfiúk lelkivilágából, és kilátásba helyezte, hogy a legjobb írás szerzője kap tőle egy zacskó selyemcukrot. A fogat rontó édesség esetleges megnyerése nem bűvölt el, viszont hogy egy 60 fős osztályban a fogalmazásban a legjobb lehetek, felébresztett bennem valamilyen versengési vágyat. Osztálytársaim elismerték tömör, érthető fogalmazóképességemet, vagyis felcsillant, hátha sikerül. De ne siessünk a csattanóval... Magyarország egyik legszebb középiskolájába jártam akkor, a kőszegi Szent Benedek-rendi katolikus Ferenc József Gimnáziumba (az 1948-ban államosított Jurisich Miklós Gimnázium jogelődjébe), amely a belvárostól néhány száz méterre épült a hegyek felé, és éppen akkor ünnepelte felavatásának 25. évfordulóját. A háromszintes épület szimmetrikus, U-alaprajzú volt, és tengelyvonalában a lépcsőház öszszekötötte még egy szárnynyal, amelyben alul a torna-, felette a díszterem helyezkedett el. Ez a toldaléképület a nagy udvart gyakorlatilag kettéosztotta. A belváros felé eső részt használhatták a tízpercekben - kedvező időjárás esetén - az alsósok, a hegyek felé eső részt a felsősök. De az udvar folytatódott még labdarúgó és atlétikai, illetve teniszpályákkal, szabadtéri "osztállyal" stb. Szóval gyönyörű iskola diákjai lehettünk. Mindezt azért részleteztem, hogy érzékeltessem, ezeknek az óraközi szüneteknek, tízperceknek sajátos hangulatuk volt. A földes nagy udvart egyrészt a hibátlan épületszárnyak határolták, másrészt a vaskerítést teljesen eltakaró gyönyörű fenyőfák övezték. Az udvar pillanatok alatt megtelt 200-250 diákkal, és a felügyelő tanárok jelenléte nem korlátozta a jó levegőn a sétát, szaladgálást, labdázást, zsivajt, vagyis a felfrissülést. A csengő megkondulása után szinte magától sorba állt egy-egy osztály, és az egyik felügyelő tanár elindíthatta a bemenetelt úgy, hogy a lépcsőházban ne keletkezzék torlódás. Ennyi idő elteltével már nem emlékszem, miket írtam a dolgozatomban, de éreztem, hogy jól sikerült. Kíváncsian vártam az eredményt. Néhány nap múlva az egyik ilyen tízpercben egyszer csak ott állt mellettem Horváth Simon magyartanár úr. Te gazember. Dolgozatod a legjobb. De a zacskó cukor nem a tied, sőt jelest sem kapsz rá, csak jót, mert azt a szót: arccal egy cével írtad! - szólt és otthagyott. Tudom, hogy munkatársaim évtizedek óta meg-megmosolyognak, amikor írásaim kéziratában szinte megszállottan keresem a helyesírási hibát. Valószínűleg azóta, mióta dolgozatomban: ...kipirult arccal futottunk a sorakozók közé... - mondatrészemben "elírtam" magamat! (A szerző akadémikus, Széchenyi-díjas egyetemi tanár)
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:ujember@drotposta.hu
|