Beke György

Szentmise, szokatlan időben

Erre a hírre várt már napok óta. Mintha csak ez hitelesíthetné a hírek özönét, amelyek egy hét óta a rádióból, az újságokból zuhogtak feléje.

Mindegyik híradás egy-egy acélpántot szakított le a melléről. Lehetséges lenne mindez? Tüntetés a Nagykörúton, piros-fehér-zöld zászlókkal, amelyekből kitépték Rákosi címerét? Ostrom a Rádiónál? És a rádiósok vallomása, hogy eddig hazudtak reggel, hazudtak este, hazudtak minden hullámhosszon! Bátor vallomás, még fülbe gyónásnál is számot tenne ekkora őszinteség, hát még a nagyvilág nyilvánossága előtt. Majd a sortüzek. Halottak és sebesültek. Mintha mindegyikük a testvére, az apja, az anyja lenne... Hányan adhatták életüket a pesti aszfalton? Igaz eszmény az, amelyért életüket képesek adni fiatalok, akiket az istentelenség jegyében neveltek.

Mégis nagyon várta, hogy jöjjön már az a hír is, amelyik minden mást igazol, mindegyiknek távlatot nyit, mindent beteljesít.

És ez a hír megérkezett.

Hátrament az udvar végébe, a harangozói lakásba.

János - mondta -, kondítsa meg a harangokat.

Meglepődött a harangozó, lebéklyózva állt egy darabig; a plébános arcán, szemén látta, hogy valami rendkívüli történt.

- Hiszen már megtartotta ma a vecsernyét, tisztelendő úr.

- Tudom... Újból misét akarok mondani.

- Ilyen szokatlan időben?

- Igen, valóban szokatlan idő ez, János.

Mind a ketten másra értették az időt: a harangozó a napszakra, a plébános a történelmi fordulatra.

Soha eddig nem volt benne ilyen sürgető nyugtalanság, hogy az oltárhoz lépjen, közel az Úrhoz, és bevonja Istent is az örömébe, ami nemcsak az ő boldogsága, de egy egész népé. Ezt csak az oltár előtt lehet igazán megköszönni. Csoda történt, olyasmi, amit mindig várt, de nem hitte, hogy az ő életében bekövetkezhet.

Múlt vasárnap már beleszőtte prédikációjába ezt a földi csodát. Az előírt evangéliumi rész után nem a bibliai történetet magyarázta, a kánai mennyegzőt, hanem arról kezdett beszélni, hogy volt egy nép, amelyet a vad erőszak letiport, elvette az önérzetét, kifosztotta a javaiból, prédául dobta világhatalmaknak, és már-már a sír szélére taszította. Mikor idáig ért, akkor Vörösmarty versét idézte a sírról, hol nemzet süllyed el, s amelyet síró népek vesznek körül. Ezt a népet csak kárörvendő, haszonleső gyászolók vették volna körül, akik ha kezüket kinyújtják, csak azért, hogy áldozatukat hamarább a mélybe taszíthassák... Nem maradt ennek a népnek semmi egyebe a hiten kívül, de a hit elegendő volt ahhoz, hogy viszszarántsa a sír széléről, felegyenesítse a derekát és vállalja a halált is; a nép fiainak egyéni halálát a közös feltámadásért.

Másnap már nála volt az egyházügyi felügyelő. "Inspektor", ahogyan magát szólíttatta. Ingerült volt, ideges, alig köszönt, s már emelte a hangját:

- Elfelejtetted, hogy mivel engedtek el a börtönből?

Csakugyan ki volt borulva, ha börtönt mondott; máskor szemérmesen "káderiskolának" nevezte.

- Eszembe jut mindennap... De mi rosszat tettem én? Megparancsolták, hogy soha többé ne politizáljak. Hát politizáltam én egyáltalán?

- És a vasárnapi prédikációd? A népről, amely lerázta magáról az igát?

- Kedves barátom, tudtommal te a történelem tanára vagy. Te felejtetted el a tantárgyadat. Hány nép volt a történelemben, amelyik lerázta magáról az igát?

- Ne nézz ostobának! - kiáltotta a felügyelő. - És vedd tudomásul, hogy ez csakugyan az utolsó eset volt. Többé nem fogom tartani a hátamat érted.

- Köszönöm, hogy eddig tartottad... Igaz, hogy én ezt nem nagyon éreztem...

Ki állt a pártjára, mikor a kálvária, Áron püspök bebörtönzése után, számára is elkezdődött? Berendeltek Vásárhelyre minden plébánost a székely falvakból, városokból. Az asztalnál ismeretlen elvtársak ültek, illetve Ferenc atya egyedül Tankó felügyelőt ismerte közülük. Szépen kezdték, simogató szavakkal, aggodalmas arccal: magukon múlik, tisztelendő urak, egyházuk jövője. Mentsék meg a betiltástól, az üldözéstől. A nép azt várja önöktől, hogy álljanak az ő oldalára. Róma messze van, a nép közel. Nyilatkozzanak egységesen a béke mellett, ez az egyetlen kívánságunk, hadd lássa a világ, hogy számíthat magukra.

Őt szólították elsőnek, Faragó Ferencet, hogy mutasson példát paptársainak. Pillanatig habozott, maga is csodálkozott, hogy készen volt a felelete:

- Mi Krisztus seregének a katonái vagyunk. Nem a közkatonák nyilatkoznak a háborúban, hanem a hadvezérek. Engedjék szabadon a mi vezérünket, Áron püspököt, csak azután kérjenek bármit is.

Onnan, a gyűlésről vitték el. Ahogy volt, nyári öltözetben, félcipőben. A bukaresti vizes tömlöcben sokszor korholta önmagát, hogy miért nem húzott legalább bakancsot. Így a lába vízben volt örökké, és ettől a torka dagadt be, a melle szúrt, köhögött. Szabadulása után az orvos azt állapította meg, hogy a mellhártyája hozzáragadt a bordáihoz...

Kétévi rabság után Ferenc atyát váratlanul elengedték. Nem mondták meg, hogy miért ült addig, mennyi volt a büntetése, és melyik bíróság hozta. Csak azt parancsolták meg neki, hogy soha többé földi dolgokba ne merészeljen beleszólni.

De hát földi dolog-e az, ami Magyarországon történik? A kormány tagjainak váltakozása, csereberéje szinte naponta, kétségtelenül e világi rendeződés. Pártok alakulása és civakodása nyomban, szintén földi hagyomány. De fiatalok önkéntes halála a Corvin-közben, a nagy mozgás, ami egyszerre rombol és épít, ez már a lélek munkája. A hit, a szabadság szelleme, az emberi öntudat és a nemzeti érzelem teremt új országot, mint a nagy alapozó, István király idejében. De akkor hol van a magyarság szellemi-lelki vezére, a mai Gellért - az esztergomi prímás?

Róla érkezett meg végre az első hír azon az estén, mikor Ferenc atya megkondította a harangokat. A falu népe az első pillanatban megrémült, hogy tűz ütött ki valahol, másként miért harangoznának napszállta után. De a falu csendes, csak a harangok szóltak kitartóan. Nyíltak a kapuk, egyik a másik után, vasárnapi misének is számot tett volna, annyira tele lett a templom. Faragó Ferenc szabályos misét mondott szabálytalan időben. Az Evangélium után röviden prédikált. Majd könyörgés következett, a plébános most nem bízta a ministránsra:

- Könyörögjünk Mindszenty Józsefért, Magyarország prímásáért, akit ma egy honvédalakulat kiszabadított fogságából, és megnyitotta előtte az utat Buda várába. Hálát adunk neked, Mennyei Atyánk, hogy megőrizted őt számunkra, visszaadtad a szabadságát, és beteljesítetted a pesti fiatalok történelmi művét. Esedezve kérünk, emeld fel magadhoz ezt a meggyötört nemzetet!

Úgy legyen! - visszhangzott a hívek kórusa.

Másnap reggel már várta a látogatókat. Félelem nélkül, a teljesített kötelesség érzetével. Most elővigyázatosabb volt: vastag szvettert vett magára és bakancsot húzott. Bukarestben szigorúak a telek, és vizesek a börtönök.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu