A zsoltárfordításról 2. rész

"És lészen, mint a fa, mely folyóvíz mellé plántáltatott, megadja gyümölcsét a maga idejében."

Az 1. zsoltár fordításainak revíziója az Istentiszteleti Kongregáció által kiadott, Authenticam Liturgiam kezdetű instrukció alapján.

Az ember három testhelyzetéről van szó: az állásról, a menésről (járásról) és a leülésről. Ősképekkel van dolgunk. Lehet, hogy tudatos világunkban már megfeledkeztünk arról a hatalmas és a későbbieket igencsak meghatározó eseményről, amikor sikerült két lábra állnunk, és a család ünnepelt bennünket, mi meg visszamosolyogtunk rájuk, bár nem tudtuk miért. De pszichénk nem feledkezett meg róla.

Állni (felállni) az ember számára annyi, mint létezni. Ezzel az ember számára két részre tagozódik a mindenség: ami fönt van, az fönséges, ami lent van, az alantas. Az ember a magasságok vonzásába kerül. Nincs is más vágya, mint eljutni Isten hegyére, a változó világban mindig állva maradni, illetve menni-járni, indulni a cél felé; és ott, a hegyen, ahol Isten lakik, az ő házában a testvérekkel együtt leülni az ő oltalmazó szárnyai alatt. A leülés: beérkezettség. A magasságok felé induló embert az alantas valóság, a gödör (benne ősvizek, állatok, csapdák) el akarja buktatni, hogy elterüljön. Állni annyi, mint élni. Az állást a csontozat biztosítja. Ha csontjaim sorvadoznak, és közel vagyok az eleséshez, akkor a halál kerülget. Ami fent van, az mind nemes, így az ember feje. Ezért a hegyeknek is feje van (nem csúcsa), sőt még az érzelmeimnek is a "fejét" emlegeti a zsoltáros, vagyis az érzelmek csúcsát (ez már alig fordítható így magyarra). Ha Isten feláll, az maga már ítélet a gonoszoknak: elfutnak ellenségei (68/67. zsoltár). Isten útjait (amelyeken jár) nem ismerjük("mily felkutathatatlanok az ő útjai", - Róm 11,13), de ő feltárta Izraelnek bizonyos útjait (rendelkezéseit? eljárásait?). Ha Isten ül, az maga a dicsőség, létének egész súlyával (ez a dicsőség elsődleges jelentése) van jelen. Ha a bűnös feláll Isten előtt, és még a fejét is föl meri emelni, az a legnagyobb teológiai szemtelenség. De Isten ismeri az igaz ember útjait, és ahogy rövidesen énekeljük: az istentelenek útja elvész.

Erre a most említett három testhelyzetre, mint ősképekre épül fel a 150 zsoltár minden képe. Nem költészetről van itt szó, hanem a költészet ősforrásáról. Balassitól Pilinszkyig a legnagyobbak ösztönösen merítenek belőle. Ez a belső, ősképi logika ad a zsoltároknak olyan egységes szövést és egységes világlátást, ahol egyetlenegy kép, mozgás, történés sem töri meg ezt az egységet. Mindig és mindenütt megbicsaklás nélkül, tévedhetetlenül az ősképek ezen összefüggő nyelvezetén beszél a zsoltáros és a sugalmazó Szentlélek. Ez a liturgia ősnyelve is, amelyet felhígítani, fellazítani szigorúan tilos.

A három testhelyzetet átvitt értelmű, már magyarázó igékkel feloldani, rettenetes öngól lenne. A háromlábú szék egyik lábát kirúgnánk. Márpedig ez történik a négy fordítás közül háromban. Szent István Társulat: "Boldog ember, aki nem indul a gonoszok tanácsa nyomán, / aki nem jár a bűnösök útján, / nem vegyül a csúfot űzők közé!" (A "vegyül" ige eltünteti a konkrét testhelyzetre való utalást, és átvitt értelmet sugall.) Liturgia Horarum: "Boldog ember, aki gonoszok tanácsát nem követi, / bűnösök útján nem jár, / csúfolkodók körében nem foglal helyet..." (Ez a fordítás meg az első igét gázosítja (bocsánat: szellemesíti) el, mikor "aki nem járt" helyett azt írja, hogy "tanácsát nem követi". Lehet tanácsot ülve is követni vagy nem követni, de két lábon járni nem lehet ülve.) Szent Jeromos Bibliatársulat: "Boldog az az ember, aki nem követi a gonoszok tanácsát, /nem áll a vétkesek útjain, / és nem ül le a gúnyolódók gyülekezetében." Egyedül az Éneklő Egyház fordításában jelenik meg a három testhelyzet említése: "Boldog ember az, ki nem járt az istentelenek tanácsa szerint, / sem a bűnösök útjára nem állt, / sem a káromlóknak székébe nem ült." A latinban mindhárom ige múlt időben áll, mert ez a szakítás az istentelenekkel már megtörtént, mégpedig a teljes emberi egzisztenciával, ami mindhárom testhelyzetben kifejeződik.

Az Éneklő Egyház ebben a nagy jelentőségű, az egész zsoltárkönyvet bevezető versszakban egy jelentéktelennek tűnő stilisztikai elemmel megvalósítja azokat a római utasításokat, amelyek egy "szakrális stílus" kialakítását tűzik ki célul (27. és 34. §) és az érthetőséggel egyenlő fontosságúnak tartják a szöveg méltóságát és szépségét (25. §) és ennek szolgálatában ajánlják mérsékelt módon a nyelvi archaizmusokat (27. §). "Boldog ember az, ki nem járt..." Az ´aki´ helyett néha a ´ki´ vonatkozó névmást kellene használni. Ma is mondjuk: "Ki korán kel, aranyat lel". A mise kezdő könyörgésében is néha sokkal jobban hangzana: "Isten, ki megkönyörülsz a bűnösön...", amellett így a mellékmondatban említett isteni tulajdonság jobban kapcsolódik nyelvileg az "Isten" szóhoz.

Barsi Balázs OFM

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu