A tisztelet bocsánatos bűn?

Nem vagyok pszichológus, pedagógus is csak szegről-végről, de meggyőződésem, hogy csaknem minden gyermeket legalább két megrázó élmény, illetve megoldandó feladat ér a felcseperedés időszakában: a köszönés, illetve a tegezés-magázás kérdése.

A köszönés problémája éri el először a gyermekeket. Bizonyára nem csak az én emlékezetemben maradt meg a gyermekkori köszönésváltás időszaka kínos, feszengő, szemlesütő élményként. Emlékszem, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, amikor 12-13 éves koromban egyik idősödő szomszédunk azt kérte: ezentúl, ha lehet, ne csókolommal köszönjek neki, elvégre nem vagyok már kisgyerek.

Gimnáziumba kerülve szinte megváltásként hatott történelemtanárunk szigorú parancsa: az egyetlen elfogadott köszönési forma a jó reggelt, jó napot kívánok; a csókolomot sürgősen felejtsük el. Elvégre nem vagyunk már gyerekek. Úgy éreztem, most már hivatalosan is jogom van a "felnőttes" köszönésre, és ezután valamivel bátrabban jónapotoztam az ismerős férfiaknak.

Azzal azonban, hogy a kisgyermek - mint a kígyó a levedlett bőrét - maga mögött hagyja a csókolomok időszakát, nincs vége a megpróbáltatásoknak. Érett ifjúvá, fiatal felnőtté serdülve eljön az idő, amikor a tegezés és a magázás között kell dönteni. Főleg fiatalemberek jellemző problémája: a pult mögött álló ifjú hölgyet - aki vélhetően egyidős a boltba betérő fiatalemberrel - tegezni vagy magázni kell? Nem volt ez kérdés harminc-negyven évvel ezelőtt - ma azonban sokak számára gond. Hányan kívánják szívük mélyéből: bár angolnak születtek volna! Akkor nem lenne kérdés, hogy a nyelvi kifejezőeszközök gazdag tárházából épp melyiket kell előhúzni - hiszen jószerivel csak egyetlen lehetőség van...

Húszas éveinek végén járó hölgyismerősöm mesélte egyszer a tegezéssel-magázással kapcsolatos, zavarba ejtő kalandját. Egyik délután csöngött a telefonja, s a vonal túloldalán fiatal férfihang szólalt meg. - Kezét csókolom hölgyem, X vagyok, az Y kutatóintézet munkatársa. Felmérést készítünk az emberek rádiózási szokásairól. Szeretném megkérdezni, szánna-e néhány percet arra, hogy válaszoljon a kérdéseinkre. Ismerősöm beleegyezett a dologba. - Mindenekelőtt a korát szeretném megtudni - kezdte a kérdezősködést a fiatalember. - Huszonkilenc - szólt a válasz. A vonal túlsó végén megkönnyebbült sóhaj hallatszott: - Hála Istennek, akkor egykorúak vagyunk, ne haragudj, hogy eddig magáztalak.

Ismerősömnek földbe gyökerezett a lába. Azt hitte, rosszul hall. Amíg a további kérdésekre válaszolt, egyre csak ezen morfondírozott - ahogyan most én is teszem. Hát nem az a természetes, hogy egy húszas éveiben járó hölgyet automatikusan magáznom kell? Pláne akkor, ha félig-meddig hivatalos formában társalgunk! Ha pedig mégis tegeződésre kerül a sor, azt nem kizárólag a hölgy kezdeményezheti? Hát nem udvariatlan dolog csak úgy, foghegyről letegezni - ráadásul azt sugallva, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga, és a hölgy is bizonyára csak erre várt?

Lehetséges, hogy mindez ma már nem is ennyire egyértelmű? Lehetséges, hogy nem lenne hiábavaló visszahozni az illemtanoktatást? Talán valóban érdemes lenne megpróbálni segíteni a fiataloknak: hogy könnyebben eligazodjanak a társas érintkezés kusza útvesztőjében.

Szeretném hinni, hogy amiről ismerősöm beszámolt, nem általános jelenség manapság. Mint ahogyan azt is, hogy a többség nem kér bocsánatot, amiért magáz egy ifjú hölgyet, átadja neki helyét a járműveken vagy előreengedi őt az ajtóban.

Már az sem szép, ha köszönetet várok azért, mert megadom valakinek az őt megillető tiszteletet. Az azonban a torzók torzója, ha még bocsánatot is kérek érte. Bár igaz, nézhetjük a dolgot a másik oldalról is: a telefonos fiatalember legalább elnézést kért. Azt még tudott...

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu