|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Mindszenty és Apor szentelték A veszprémi egyházmegye egyik "nagy öregje" Földvári Imre prelátus, aki a veszprémi székesegyház plébánosaként idén nyáron, nyolcvanéves korában vonult nyugalomba. Nem hiszem, hogy van, illetve volt még egy olyan magyar pap, aki hozzá hasonlóan elmondhatja magáról: diakónussá Mindszenty József veszprémi, pappá pedig Boldog Apor Vilmos győri püspök szentelte. S ráadásul ő volt az utolsó, akit a vértanú püspök szentelt, alig másfél hónappal meggyilkolása előtt.
Valóságos regény, ahogy az egykor Somogy megyéhez, ma Tolnához és egykor a veszprémi püspökséghez, ma Kaposvárhoz tartozó Attalán, földműves családban született fiatalember, a budapesti Központi Szeminárium növendéke, és a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója, 1944-45 fordulóján a pappá szentelésig eljutott. 1940-ben lépett be a veszprémi nagyszemináriumba, és Czapik Gyula akkori veszprémi püspök néhány hét múlva felküldte a Központi Szemináriumba tanulni. Marczell Mihály volt a rektor, és Ijjas József az alsóbb évfolyamok prefektusa. 1944 őszén, az oroszok közeledtével nagy türelmetlenség ragadta magával a felsősöket. Azt szerették volna, ha pappá szentelésüket előrehoznák, mielőtt esetleg szovjet fogságba esnek. Ez a hatodévesek esetében természetesnek tűnt, de az ötödévesek esetében - ahová Földvári is tartozott, nem. Sikerült azonban elöljáróik beleegyezését megnyerniük, de természetesen az illetékes főpásztorok engedélyére is szükség volt. Serédi Jusztinián hercegprímás megadta a beleegyezését az esztergomiak szenteléséhez, és ki is tűzték az eseményt 1944. december 24-re, advent utolsó vasárnapjára, ami akkor karácsony vigíliájára esett. A Dunától keletre lévő püspökségek növendékeinek az orosz megszállás miatt nehéz volt beszerezni saját főpásztoruk engedélyét, a Dunántúl azonban még elvben szabad volt. Földvári Imre püspöke, Mindszenty József azonban ekkor már a nyilasok foglya volt a veszprémi börtönben. Postán nem lehetett vele érintkezni. Az érintett kispapok így a nunciatúrához fordultak szentelési engedélyért. Az orosz megszállás alatt lévő országrészekből valók meg is kapták a beleegyezést. Földvári engedélyét azonban azért nem írták alá, mert épp akkor érkezett a képviseletre egy tábori lelkész Veszprémből, és ő azt mondta, hogy személyesen be lehet jutni Mindszentyhez a veszprémi börtönbe. A szentelését türelmetlenül váró kispap így autóstoppal, gyalog és amilyen módon lehetett, nekivágott a Dunántúlnak. Az első alkalmi fuvar Kelenföldtől Zámolyig vitte, ahol a menhellyé átalakított plébánián éjszakára befogadták a reverendában érkező kispapot. Másnap megérkezett Veszprémbe, és be is jutott a csendőrök által őrzött püspökhöz. Egy földszinti irodában fogadta a főpásztor, aki úgy döntött, másnap itt, a börtönben felszenteli szubdiakónussá és diakónussá, és a rákövetkező napon pedig ugyanitt pappá szenteli. A diakónussá szentelés december 22-én meg is történt, az úgynevezett kántorpénteki szentmise keretében, azonban a másnapi papszentelés elmaradt... A pénteki mise után ugyanis riadó volt, és ekkor elrendelték, hogy még aznap elszállítják Mindszenty püspököt, és a szintén fogva tartott aulistáit Sopronkőhidára. Ekkor a főpásztor utasította új diakónusát, hogy azonnal menjen fel a Várba, és a palotában tartózkodó titkárának, Szemes Józsefnek mondja meg, egyrészt, hogy e napon a körülményekre való tekintettel hamarabb hozzák számukra a püspökség konyhájából az ebédet, mert tovább viszik őket, másrészt állítson ki Földvárinak egy igazolást, hogy pappá szentelhető. A diakónus az engedéllyel a zsebében azonnal kigyalogolt a városból, és a kádártai országútnál próbált valami járművet leinteni, hogy másnapra, december 24-re felérjen a Központi Szemináriumba, és társaival együtt Zadravecz István tábori püspök végre pappá szentelhesse. Szekérrel Zircig jutott el, majd egy német teherautóval Bodajkig, onnan egy nyitott tehervagonon Mórra érkezett. Itt egy lőszerrel megrakott, csendőrök által kísért szekér Tatáig vitte. Este nyolc óra már elmúlt. Teljes volt a sötétség, semmi világítás nem volt a kötelező elsötétítés miatt. "Kis elemlámpám fényénél, a kapucinus templom előtt mondtam el a kompletóriumot" - emlékezik. E napon még eljutott Bicskéig, egy sebesülteket szállító teherautóval. Ott már harcok folytak, és lehetetlen volt a főváros felé továbbutazni. Bele kellett törődnie, hogy bizony másnap az Egyetemi templomban, vagy a Központi Szemináriumban társait nélküle szentelik pappá... Még ezen az éjszakán valahogy visszakeveredett Tatára, ahol a front miatt két hónapig kellett vesztegelnie. A kapucinusok nagy szeretettel befogadták. Nem tétlenkedett. A civil, és a rendházat elhagyni nem merő kántor helyett, aki a besorozástól félt, ő járt ki a temetésekre kántorkodni, és látogatta az óvóhelyeket, áldoztatta a híveket. 1945 elején, mikor már a forgalom kezdett megindulni, a kapucinusok tanácsára elment Győrbe. Jelentkezett a püspöknél, aki nagyböjt első vasárnapján, február 18-án pappá szentelte Földvári Gézát. Természetesen a papszentelés mindig emlékezetes esemény, amelyet minden esetben komoly lelki előkészület előz meg. Földvári esetében azonban ehhez egy valóságos, hónapokig tartó zarándokút is párosult a történelem jóvoltából. Feledni nem lehet. Az ötvenhat évvel ezelőtt történteket, mintha tegnapi esemény lett volna, oly pontosan idézi az idős lelkipásztor. Az ostrom után, amint tehette, visszatért a szemináriumba, és befejezte tanulmányait. Summa cum laude diplomája is figyelemre méltó dokumentum, hiszen 1946. december 16-án kelt, és valószínűleg az utolsó vagy az utolsók egyike, amit a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán állítottak ki. Ugyanis a kart hamarosan leválasztották az egyetemről, s akkor lett belőle a Hittudományi Akadémia. A hosszú papi évtizedek sok állomáshelyének mindegyikére szívesen emlékezik vissza Földvári Imre. "Mindenhol jól éreztem magam" - mondja. Megszenvedett felszenteléséért, de szentelőinek - Mindszentynek és Apornak - a segítsége sohasem hagyta magára a mindig derűs prépostot.
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:ujember@drotposta.hu
|