Örvös Lajos

Cipők, ha elindulnak

- 45 éve tört ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc -

Hogy egy pár közönséges lábbeli önmagától is útra kelhet, ez már nevetséges, pedig semmi nevetséges sincs ebben a történetben.

A negyvenes évek vége felé járunk, háború után. Egyetemi jegyzeteimen kívül Marcelle-t is hozom magammal Párizsból, a Diáknegyed közepéből, ahol született. Még honfitársainak is feltűnik, hogy milyen szépen beszéli a franciát.

Marcelle színes bőrű, az idő tájt az egyetlen az egész országban, ahol most nincs effajta szenzáció. Olykor kis csapat siheder, fiú meg lány szalad utánunk vasárnap egész a templomkapuig. De lassan kezdik megszokni, és ő is sokakat megszeret.

Karácsony közeledik, készülünk meglátogatni Párizsban Armande mamát, az édesanyját. Idős asszony már, de még mindig dolgozik kis beosztásban, egy minisztériumban. Olyan érdemeket szerzett a háborúban, hogy őt nem küldik nyugdíjba, dolgozhat, amíg csak bír. Már megvettük az ajándékokat is, hat darab zsebkendőt, egy fél kiló kolbászt, meg egy üveg vörösbort, de még meg kell venni a vasúti jegyet is.

Egy dermesztő hír. Nem utazhatok Marcellel, egyedül kell mennie egy-egy még felröppenő mosoly közt a zsúfolt vonaton, karácsonykor. Nem mintha félne, mikor megszállták a német csapatok Párizst, akkor sem félt, pedig nem ölbetett kézzel ült.

Elhűl a csodálkozástól.

- Miért nem utazhatunk együtt.

- Nem tudom - felelem neki.

- Vége a háborúnak, tehenek legelésznek a határ közelében.

- Itt nem.

Sehogy se megy a fejébe, hogy nem utazhat valaki külföldre, akinek pénze van rá, vagy a rokonához megy vagy munkát kap kint.

- Árt az országnak.

- Bolond vagy?

- Nem én mondom. Ez itt politikai kérdés.

- Micsoda? Hogy meglátogatjuk együtt az anyámat, és hárman ülünk le vacsorázni az asztalhoz, illetve csak ketten, mert a kicsi asztal a falhoz van tolva, és ő az ágy szélén ülve tartja kezében a tányérját, ez politikai kérdés?

- Üresen mennek nyugat felé a vonatok.

- Akkor miért mennek? - ütődik meg. És a repülőgépek, a hajók is üresek? Ilyen sok pénzetek van? Mit szólnak az emberek?

Kint sötéten kéklik már az ég az udvar felett, ahová néz az ablakunk.

Nem szólnak semmit.

- Én is éltem már át ilyen időket - jegyzi meg, de nem mond többet, csak később, ennyit: az embereken múlna...

Inkább csak érzem, mit akar mondani, de ez már olyan rejtjeles beszéd köztünk is.

Éjfél után két perccel indul az Arlberg-Orient expressz Párizs felé. Gyalog megyünk, nincs túl messze a Keleti pályaudvar. Én viszem a két csomagot, ő a kézitáskát. Kicsit furcsán érezzük magunkat, de lehet, hogy őrt állnak.

Üres a pályaudvar. A pára nedvesen csillog a vonat oldalán, a vasakon.

- Szép itt - jön önkéntelenül a szájára.

- Félelmetes egy kicsit.

- Igen, nem látni utasokat.

- Talán nincsenek.

- Egyedül utazom? - hökken meg.

- Majd megkérem a kalauzt, hogy nézzen meg időnként.

- Ha van kalauz.

- Annak lennie kell, meg mozdonyvezetőnek.

- Minek? - kérdi, és felnevet, mert szarkasztikus is tud lenni.

Akkor vesszük észre, hogy két puhakalapos férfi sétál az üveges falak mellett, aztán odébb két másik meg egy harmadik pár.

Nem tudjuk, kik lehetnek, aztán sejtjük már. Kikre vigyáznak, vagy kiket figyelnek? Csak nem minket? Egyedül vagyunk az egész pályaudvaron. Egy utas, meg aki a peronról integet majd neki.

Kifut vele a vonat. Szép, ahogy távolodik az utolsó kocsi. Szépek ezek a nedvesen csillogó vasak, a póznák, az ütközők, tetőzet bordázata. Csak ne lenne az egész olyan nyomasztó, és egyedül maradtam itt.

Indulok haza. Albérleti szobánkban nem lehet befűteni, meleget csinálni, mert ha begyújtjuk a kis vaskályhát, füstölni kezd. Marcelle-nek nélkülözhetetlen a meleg, de ki kellett nyitni időnként az ablakot. Most már nem fázik, fűtik az egész vonatot, minden kocsit, az étkezőt, a hálófülkéket, nyilván a konyha is üzemel, pincér várja a rendeléseket, de Marcelle vitt magával néhány szendvicset meg citromos teát az útra. Eh, nem is igaz, ez egy bohózat, a moziban ülök, csak az a rossz benne, hogy úgy szorongok.

Telnek a napok, megyek a könyvtárba, jövök a könyvtárból, ahol dolgozom, s akkor egy este mintha lábujjhegyen jönne, mert nem hallom hogy kopogna, odajön hozzám és megáll előttem a cipőm, a jobbik, amelyiket vasárnap hordok.

A helyzet félreérthetetlen, ez el akar indulni. Nem hagyhatom egyedül elmenni, miért is hagynám az egyetlen pár szép cipőmet. Felkelek, összekészítem a legszükségesebb holmikat, elcsomagolom az ennivalót, mert nyilván megéhezek útközben, s már indulnak is velem a cipők. Azt hiszik tréfálok, hogy ez lehetetlen? De amikor oly tisztán, olyan élesen látom, ahogy lefolyik az egész! Kezdem hinni, hogy ebben az országban sok minden lehetséges, amiről másutt azt mondják, badarság. Gyalog megyek persze, de senki nem jön szembe velem, így érek a Keleti pályaudvarra. Éjfél után két perccel meglódul majd a szerelvény, és irány Párizs, indul a vonat. Mert ezek a cipők egyenesen idejöttek velem a vonathoz, mintha megérezték volna, hogy mennyire szeretnék én is felszállni az üres vonatra, és Marcelle után menni. Bizonyos körülmények között a cipőkben is van érzés, mindenben van érzés, ha normál helyzetben nem is éreznek semmit.

A Keletiben a megszokott kép fogad. A léleküres pályaudvaron csak azok a puhakalapos férfiak sétálnak párosával. Igyekszem elkerülni őket, megvárom, amíg eltávolodnak. Rendkívül gyanús lenne egy pár fekete félcipő, amint szabályos léptekkel halad előre, de nincs benne a férfi lába. Én láthatatlan vagyok, az már biztos. Egy hordár jött vele szembe, aki nyilván el szeretné venni tőlem a kicsike csomagom, hogy ő vigye, az egyetlen utasét, aki csoda folytán elhagyhatja az országot. De azt kell mondanom, a cipőm is láthatatlan, lehetetlen, hogy a legéberebb rendőrség ne kapná elő a sípot, ne fújna riadót, ne kerülnének elő a zsebekből az automata pisztolyok, és talán leadnának néhány lövést is rájuk, miután "Állj-t" parancsolnának nekik, de hiába, mert a cipőnek nincs füle, ezt mindenki tudja.

Alighanem valami ellenséges manővert látnának benne, a legalattomosabbat, és riasztanák talán még a nyugati határőrséget is, hogy zárja le a határt, ne menekülhessen el az ellenség, mely ahogy besétált az országba, ki is tud sétálni.

De szerencsére a cipők is láthatatlanok, Isten velünk van, felszállunk az egyik kocsiba, behúzódunk egy pad alá, miután továbbment egy szerelőruhás férfi, és vasbotjával végigsöpört alatta, nincs-e valami elrejtve vagy nem rejtőzik-e ott egy ember, aki szökni akar.

Robog velünk a vonat. Előveszem az elemózsiámat, a héjától megtisztított keménytojást, Isten őrizz, hogy szemeteljek, honnan a szemét, amikor nincs utas, hiszen egyedül utazom, mint Marcelle, ez már így megy itt, kortyolok a teából.

Nem tudom, mennyi időbe telt, míg elértünk a határra. Ott aztán nagy futkosás, vámosok, határőrök, vasbotos alkalmazottak. Izgatottan bújok egyik pad alól a másik alá, pedig mi láthatatlanok vagyunk, de olyankor is fél az ember, mikor semmi félnivalója nincs, ugyanúgy fél, mintha lenne.

Végre osztrák földön fut a vonat, most már alszom is félig-meddig. Amikor jönnek ellenőrizni az útlevelet, a jegyet kezelni, elhúzódok egy sötét sarokba, úgy megszoktam már a bujkálást, pedig itt sem látnak minket. Párizsban már nyugodtan lélegzem, mert ha ismeretlen okból csak a cipőm válna láthatóvá, az sem lenne katasztrófa, senki nem fogna gyanút, nem gondolná, hogy belopakodott az ellenség Párizsba. Egyszerűen tréfának vennék, biztos elrejtettek bennük egy kis motort, az hajtja őket, és ha fel akarná venni a földről valaki, mert még elég jó állapotban vannak, előugrik a tréfacsináló tulajdonos, és rákiabál: "Hagyná békén a cipőmet, uram!?"

Ha mégis izgatott vagyok kicsit, ez csak azért, hogy mit szól majd Marcelle, mikor meglát az ajtóban, hogy Armande mamának kigyúl az arca az örömtől, és vasárnap már hív a templomba, hogy menjünk hálát adni az Úrnak, megköszönni, hogy egészségben együtt lehetünk.

De meglepetést nem látok az arcán. Miért is lenne meglepve, hogy én is ellátogattam hozzá, aki a vője vagyok. Legszebb ruháját veszi fel vasárnap, és büszkén belém karol, ahogy megyünk a templomba.

Reggel albérleti szobánkban ébredek, Budapesten.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu