Illés Sándor

A temerini csoda

Visszafelé szalad velem az idő, ismerősként üdvözöl a szelíden kitárulkozó táj roskadt akácaival és délceg jegenyéivel. A múltba robog velem a gépkocsi, várnak a szülőfalumban, Temerinben. A minap éjszaka csörrent rám a polgármester telefonja, Illés-napra, a község fogadott ünnepére hívott meg.

Esedékes már ez a látogatás, rég nem jártam otthon, tavaly is vártak, de betegségem miatt nem mehettem. Most alkalom kínálkozik erre, új könyvem bemutatása is szerepel az ünnepi műsorban. Karcolatok, tárcák gyűjteménye: "Egy marék föld".

Felgyorsul a szívverésem, errefelé már ismerőseim a dűlőutak is, balra a Szlatyina nevű határrész, szikes legelővel, s nagyapa volt tanyájának romjaival. Hol van már az a tanya? Cserepeit elhordták, ablak és ajtókereteit kiszaggatták, kerítését feltüzelték, csak a kert néhány fája szomorkodik még a múltat idézve. Ismerem szörnyű állapotát, az a régi idegen világ sorra felfalta erre a tanyákat. Egyik ismerősöm hozta el a halálra ítélt öreg körtefa utolsó üzenetét nekem Budapestre. Ez volt a jussom. Egy körte.

Kitekintek a leeresztett ablaküvegen a gépkocsiból, látom, egy fekete kuvasz kóborol a tanya romjai között, mintha keresne valakit. Csak nem engem?

Összeszorul a torkom: rokonom nekem ez a kutya, úgy érzem. Vicsorítva vadul őrzi egy összeomlott világ romjait. Én ugyanezt a szívemben rejtegetem.

A harsogó trombiták érces ébresztését, a felvonulást, lovasbandériumot elmulasztottam, fáradt voltam, csak a harangok ünnepi szava ébresztett. A délutáni könyvbemutató azonban életem egyik megrendítő élménye marad. Idős asszonyok hoztak nekem virágot a kertjükből. Két kisleány búzakalászból fonott koszorúval lepett meg, sorjáztak előttem az ismerős arcok, atyámfiai valamennyien, erős ölelésük még sokáig éreztem. És a szavukat mind mind tarisznyámba raktam, akár a gondos koldus az alamizsnát.

Soha életemben ennyi embert író-olvasó találkozón még nem láttam. Mintha régen volt tanítóm, Kováts Antal olvasta volna a neveket matematikaóra előtt: Hévízi, Góbor, Bakos, Varga. Az osztály. Illetve már csak azoknak a gyermekei. Meg-megtorpan a toll a kezemben, ahogy a könyveket dedikálom, vannak pillanatok, amikor úgy érzem: végleg most értem haza. Most már meg kellene itt pihennem, keresni még valahol egy befogadó öreg körtefát, hogy aláhúzódjam.

Másnap kora reggel értem jött András sógor, hogy kivigyen apám sírjához. A sírkereszt azonban most nem várt tárt karokkal, ledöntötte az előző napok egyik vihara. Sokáig álltam némán, mélységes döbbenettel és baljós sejtelmek gyötörtek. Talán üzenet ez a számomra? Apám mond valamit?

Megkeseredett bennem a hazatérés öröme. Másnap András sógor zörgette rám ismét az ajtót, keljek fel, sokfelé várnak. Kihez megyünk elsőnek? - érdeklődtem. Rejtélyesen mosolygott. Aztán megint a temető felé irányította a kormánykereket... A temetői kápolna előtt nehézkesen kikászálódtam a kocsiból, s elindultam lehajtott fejjel apám sírja felé. Itt életem legkedvesebb meglepetése: a kereszt újra a régi helyén állt, széttárt karokkal, mintha engem várna. A szomszéd sírt gyomláló Teca néni hozzám futott, a karomba kapaszkodott: "Csoda történt. Én láttam éjszaka a nagy fényességet is! ...Csoda!"

Hogy mi és hogyan történt, azt András sógor mondta el: "Éjszaka kijöttem két kőművessel, hoztunk hoszszú csatlakozózsinórt is a villanynak, hegesztettünk, cementeztünk, s hát íme, így sikerült. Jó erősen áll most a talpán, nem dönti le többé a vihar..."

A feleségem riadtan vízért szalasztotta Teca nénit, mert falfehérré vált az arcom. Megcsókoltam a keresztet, aztán magamhoz öleltem, mintha apámat szorítanám a szívemre. "És azt üzenték a kőművesek, egy-egy dedikált példányt szeretnének a könyvéből. Ez lesz a fizetségük" - karolt belém András sógor, hogy segítse járásom a sírok között. Teca néni is követett és mondta, mondta: "Higgye el, csoda volt. Én a fényt is láttam! Valóságos csoda ez!" Én azonban nem csodának nevezném. Inkább szeretetnek...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu