|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Derült égből - viharos hullámok Rekkenő melegben, felhőtlen ég alatt - viharos a tenger! A Vatikáni Rádió szombati adásának felvétele után lelkesen igyekszem a tengerhez. Minden találkozás élmény és ujjongás e roppant folyékony csodával. Kicsit késve érkezem, öt óra tájban. Meglep, hogy a hosszú spiaggán, a homokparton alig lézeng pár strandoló. Csendben ülök a parton, szemközt a fehér tajték szántotta mérgeszöld színű tengerrel. Hánykolódik, nyugtalan, ideges, csapkod és zavaros, tarajos, homokkal teli hullámokat vet ki a partra, olyan távolságra is, hogy majd elviszi a salvataggio, a mentősök kalyibáit. Csokoládébarnára perzselt fiatal gazdáik fürgén csodálkoznak is, s zavartan téblábolnak, mert a tenger egyértelműen viharos, s annak összes jegyeit felmutatja minden következményével együtt, csak éppen a vihar hiányzik. Fújdogál ugyan valami szél, de csak úgy, mint mindig, kapkodás nélkül, kitartó és fegyelmezett egyenletességgel. A nap pedig még ötkor is erősen tűz, sugarai sárga perzselő nyalábokként sisteregve hullanak alá - tengerre és szárazföldre egyaránt. Látszólag minden normális, a körülmények rendezettek. A láthatáron semmi rendbontó! Az ember szinte megnyugodna, csak ha körülnéz, látja: ijedten vijjognak a fecskék, és a sirályok sem szállnak kifeszített albatroszszárnyaikkal, hanem partközelbe húznak. A spiaggia dűnéinek szürke homokszemcsék lepte fáradt bokrai az örökös tengeri széltől most szinte megszokásból dőlnek a szárazföld felé és rostjaikban rezegnek-remegnek. Hirtelen dac fog el: én szembeszállok a tengerrel! Vízbe ereszkedem. (Nyáron Révfülöpnél átúsztam a Balatont, mi bajom lehetne itt, hiszen még bárányfelhő sem látszik?!) A nagyobb hullámoknak alábukom, így csak átsuhannak fölöttem, s így kerülök mind beljebb-beljebb. A parttól száz-kétszáz méterre homokpad húzódik a felszín alatt, ott már őrülten bőgnek a hullámok. Ez aztán vízválasztó! A part biztonságát ott őrli fel ez a hullámtörő. Hol is a helyem? Biztonságban, vagy éppen most - próbaképpen - a nyílt tengeren? Nekiindulok. Kicsit később alig, szinte csak sejtésszerűen hallom az éles sípszót. A parti mentősök felfedeztek, és olyan határozottan integetnek, hogy megadom magam. A partra botorkálok, miközben a hullámok nagyokat taszítgatnak rajtam, aztán immár a szárazföldről nézem ismét ezt a csodálatos színjátékot: a viharos vad hullámverést - felhők és orkán híján. A homokágyra heveredve lassan megnyugszik a tengerre vágyó testem, és élni, töprengeni, reflektálni kezd benne a szellem és lélek. Vihar, mely nem látszik? Hiszen nincs semmi konkrét jele ittlétének. Csak eredménye nyilvánvaló éppen, a harag korbácsolta hullámok. Hol és mikor keltek életre? Beljebb a nyílt vízen, vagy a mélyben? Ki indította útjukra? Ki irányítja haladásukat? Merre tartanak... és mit üzennek? Éppen itt - szemközt a hullámok harsogásával - a szél szelídségében és a nap szilaj nyájasságában döbbenek rá emberlétünk egyik alapvető vonására: partra vetődő hullámaink nehéz olvasatára. Hiszen a tengerből is csak ez látszik: hullámok pántlikás írása homokfövenyen! Nemde belőlünk is csak valami hasonló mutatkozik meg sokszor szavaink és mozdulataink hullámzó felszínén! Ki ismeri a tenger, a thalassza sós grammatikáját és ki fogja fel az ember, az anthroposz üzeneteit? Elég csak azt tekinteni, ki mire figyel: a szétmorzsoló erejű hullámokra, vagy pedig a felhőtlen égbolt nyugalmára? Te jó ég, mennyi torz következtetést lehet mindebből levonni, és utána ezek nyomán mennyi torzó maradhat vissza! A lélek ismerői, a bizalommal teli, nyitott szívű emberek vajon mire gondolnak, amikor olyan személyek kerülnek eléjük, akik körül látszólag minden rendben: a tekintet, a ruházat, a mozdulat is, csak éppen a lélek vibrál hegyes-tarajos táncán, vagy pedig éppen fordítva: a tépett, zilált külsőn, kusza gesztusokon túl egy békés-igaz szív rejtezik. Azt hiszem, mindezt kívülről nem lehet pontosan megállapítani, sem megfigyelni, mert ehhez bele kell ereszkedni abba a közegbe - úgy látszik, ezt nem lehet megúsznunk szárazon! -, mint az Úrnak és a Keresztelőnek a Jordán folyóba, hogy megtudjuk, vagy legalább megsejtsük, méghozzá végtelen nagy tisztelettel: mi lakik az ember szívében: szélcsendben és szelíd napfényben, vagy akár orkánban, sima víztükör fölött. Minden más - gyanítom - könnyen lesz előítélet. Vértesaljai László
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:ujember@drotposta.hu
|