Elment Gyurka bácsi

Szép szabályos betűkkel írt. "Kedves Lacikám!" - e megszólítással kezdődtek sorai. Idén azonban már nem jött László-napi képeslapja. Helyette aggasztó hírek rohamosan romló egészségi állapotáról. Aztán egy gyászjelentés, a temetés időpontjával. Nem lehettem ott, pedig szívesen elmondtam volna, hogy negyven évig életem és egyéniségem részének éreztem ezt a látszatra kemény, valójában vajpuha szívű, szeretni tudó embert.

Gyurka bácsi és a gyurkabácsik nem kaphattak jóvátételt. Amikor bekövetkezett a rendszerváltás, közel járt a nyolcvanhoz, s még mindig szenvedélyesen gyakorolhatta hivatását: tanított. Ezen senki sem akadt fenn, nemzedékek sora nőtt fel a keze alatt, nem egy tanítványának unokáját is oktatta.

Sok arca volt. Tudott kemény és szigorú lenni, amit én, bamba, ifjú tanár néha embertelenségnek véltem. Egyszer úgy összeszólalkoztunk, hogy fél évig átnézett rajtam. Az illem úgy kívánta, hogy mégis meghívjam az esküvőnkre. Eljött, átölelt, könnyei hulltak szűkös fekete ruhámra. A feleségem "Juditka" lett, aki később Gyurka bácsi hőn szeretett feleségét, Margit nénit is kezelte. Számon tartott bennünket akkor is, amikor életútjaink elkanyarodtak egymástól. És mi is őt, tudtuk, hogy nem is olyan messzire tőlünk valaki szeret és gondol ránk.

Egyszer lekéstem a vonatot, csüggedten ballagtam vissza a tanári szobába, azon merengve, mivel töltöm majd az időt. Gyurka bácsi még ott volt, képeket válogatott másnapi óráira. Hatvanévesen is buzgón készült. Beszélgetni kezdtünk. Akkor már nem volt igazgató, két kollégánk igyekezetének eredményeképpen leváltották. "Fejlődésre képtelen... idealista gondolkodású... nem ért egyet céljainkkal... módszerei elavultak... bírálja a helyi vezetést... az oktatásügy kitűzött céljaival nem azonosul." Ismerős történet. Végtelenül tiszteltem, mert detronizálva bele tudott illeszkedni szerepébe, egy lett közülünk, noha mi továbbra is igazgatónknak tekintettük, s ha tanácsra volt szükségünk, elsőnek őt kérdeztük.

Azt hittem, elpanaszolja, miképp bántak el vele. Legyintett. "Tudod, mi a legborzasztóbb?" - szúrós szemmel nézett rám. Talán a kisebb fizetés, a tekintélyvesztés - gondoltam. "Az, hogy nem lehettem önmagam!" Kirohant a tanáriból. Én is készülődtem, a következő vonatot nem késhetem le.

Ez a mondat azonban elkísért. Az állomásig, és azóta is. Nem mondhattam el neki, hogy a gyerekek között önmagát adta. Önmagából egy szeletet kinek-kinek. Tudtam, hogy nem erre gondolt, hanem arra, hogy bekerítve kellett élnie, igazgatnia, megnyilatkoznia. Szájkosárral élt, éppen ő, aki annyira fontosnak tartotta a szépre, jóra és igazságra nevelést. És hányan, hányan kényszerültek így élni! Nekem könnyű volt. A "bejárók" kasztjába tartoztam. Fölszálltam a vonatra, és egy másik létforma térfogatába utaztam: ahol nem voltam érdekes, ahol a család vett körül. Gyurka bácsi azonban ott maradt. Bekerítve és szájkosárral, s ezen az otthon melege sem változtathatott.

Egy osztálytalálkozón láttam őket utoljára. Margit néni már alig tudott járni, mi vittük el őket a színhelyre. A szorítása már nem volt olyan erős, mint régen, de az egyénisége semmit sem kopott. Már nem kellett szájkosárral fékeznie magát, de a sebe sajgott haláláig.

Elment hát. Most már megízlelheti az igazi szabadság örömét, kötetlenségét.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu