|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Hideg éjszaka Egyik este vendég jött hozzánk. Nagyszerűen elbeszélgettünk a fiatal hölggyel, kényelmesen megvacsoráztunk, élveztük az együttlét örömét, és a szívünk mélyén hálát adtunk a barátságért, a közösség ajándékáért. Akkor, ott, amikor közel éreztük magunkat egymáshoz, valahogyan közelebb éreztük magunkat Istenhez is. Tíz óra tájban vendégünk szedelőzködni kezdett, és útnak indult. A kapuig kísértem - esett az eső odakint -, még bennem zsongott a beszélgetés öröme, úgy búcsúztam tőle: vigyázz magadra. A kapu becsukódott mögötte, a kulcsot ráfordítottam, és odabent, a szobában hozzákezdtünk a vendégség nyomainak eltakarításához. Nem telt el azonban három perc sem, fiatal ismerősünk lélekszakadva csengetett újra: - Valaki fekszik keresztben az úton! Nem mertem közel menni hozzá, nem is tudom, él-e még. Senki sincs az utcán, most mit csináljak? Cipőt húztam, pulóvert, és nekivágtunk az éjszakának. Az úton még mindig nem járt senki, egy felborított kuka mellett pedig valóban megtaláltuk a fekvő embert. Első pillantásra látszott rajta, hogy nem hirtelen jött vérnyomás-emelkedés okozta szédülését, amely a földre terítette. Egész más oka volt annak, hogy így, elterülve találtuk. Gyanúm szerint némi égetett szesz erős befolyása alatt állhatott - illetve fekhetett. Namármost: mit csinál ilyenkor az ember? Mindanynyiunkban ott visszhangzik Jézus szava, az irgalmas szamaritánus története, valamint a legkisebbel való jótett és az érte járó jutalom példázata. E mai vasárnapon ehhez ráadásul még egy zsoltárvers is csatlakozik: Fölemeli a szegényt a porból, fölsegíti a szegényt a sárból. (Zsolt 113,7). Ezek a szavak mind ott zsibongtak a fejemben, ahogy álltunk a szakadó esőben, a hideg hétvégi éjszakán, és néztük, csak néztük a részeg embert, aki feküdt a vizes aszfalton, ruhája átázva, sebek a kezén és az arcán, többnapos borostáján csillogott az esővíz. Időközben odaértek mások is, együtt alkottunk félkört a szerencsétlen ember körül. Felváltva szörnyülködtünk, borzongtunk és tanakodtunk. A mentő nem jön ki részeg emberhez. Valahol a város másik végén van egy menhely. Legszívesebben mindannyian elmenekültünk volna, de akkor már nem volt szívünk otthagyni. Tehetetlenek voltunk. Így az út közepén azonban mégsem hagyhatjuk. Hozzányúlni viszont senkinek nem volt gusztusa. Végül egyikünk nagy levegőt vett, felemelte a fekvő ember fejét, rázogatta, próbált életet verni belé, majd a szomszédos padhoz vonszolta a szerencsétlent. Az felocsúdott, nyögött, méltatlankodott, csomagját kereste, motyorászott még valamit. Otthagytuk aztán. Ismerősünket elkísértem a villamosmegállóig és hazamentem. De a kérdés még sokáig motoszkált bennem: mit akart Jézus mondani, amikor a szegények, elhagyottak, megkínzottak felkarolásáról beszélt? Az elmélet szép: segítsünk a rászorulókon. De hogyan? A konkrét esetben, ebben a helyzetben hogyan? A részeg embert többnyire egy kézlegyintéssel intézzük el. Nagyon kellemetlen foglalkozni vele. A szaga sem túl parfümös illat, a ruhája piszkos, a teste sebekkel borított. Az is igaz, hogy ha mindet fel akarnám karolni, egy nap alatt még a harmadik sarokig sem jutnék. A szerencsétlenül járt emberek azonban egyébként is körülvesznek bennünket. Lassan egészen fásultan megyünk el mellettük, mintha csak kikerülendő tereptárgyak lennének. Megszoktuk, hogy vannak. Aznap este azonban túl nagy volt az ellentét a baráti vendégség melege és az éjszakai kaland hidegsége között. Vajon hogyan cselekedne Jézus? A kérdésre azóta sem találtam megnyugtató választ. Egy biztos: nagyon hideg volt az az éjszaka. Balázs István
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:ujember@drotposta.hu
|