(ezerötszáz gyors)

Három perc csönd

Ha azt hallom, Amerikai tragédia, mostantól nem Theodor Dreiser műve jut majd eszembe, hanem az az iszonyat, amely szeptember 11-én történt. A világ nagyobbik (jobbik?) részének megrendülését is ki akarta fejezni az Európai Unió, amikor pár nappal később háromperces csöndes kegyeletnyilvánításra szólított fel. Nem tudom, hányan hallgattak el erre a három percre - nekem sikerült.

Elmormoltam egy fohászt a terrortámadás ártatlan áldozataiért, hozzátartozóikért és - ne tűnjek szenteskedőnek! - az embertelenségükben szerencsétlen tettesekért is.

Ebben a csöndben azon is újra elgondolkodtam, miért is történnek a szörnyűségek. A világ nagy távlatait nem igazán tudom átfogni a magam szűkös gondolkodásával. Figyelmem ilyenkor a magam életére szűkül, bár a tanulságok nem feltétlen általánosíthatók. Mert ebben a csendben az jut eszembe, hogy ami rossz engem életemben ért, az nem véletlenül ért. Szinte mindig azt kaptam, amit megérdemeltem: mellőzést, pofonokat, gyászokat. Ártatlanságomat meg kell kérdőjeleznem. Ezzel nem mentegetem az ellenem vétőket, legfeljebb igyekszem meglátni magamban azt, ami kiváltja ellenérzéseiket, dühüket. És arra gondolok, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.

Ezekkel a gondolatokkal aligha tudnám megvigasztalni a szörnyű terrorakció áldozatainak hozzátartozóit. Akiket most gyászolunk, azok áldozatai, de nem az igazi célpontjai voltak ennek a kétségbeesett gonosztettnek. A terrorizmus legmélyebb gonoszsága, hogy nem az ellen támad, aki ellen harcolni kíván. Akik ellen ez a szörnyűség valóban irányult, azok közül legalább néhányan megkérdőjelezik-e ártatlanságukat ebben a halotti csöndben? Eszükbe jut-e, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. Minden. De csak nekik.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu