Kő és fa

Elemek rendjében kitűnik: kő és fa. Erdőjárások foglyaként a patak énekébe burkolózva, míg a Hold fénysíkja suhint majd lombot, bokrot, a teremtés első pillanatait élheti át az ember, aki a természetet próbálja meghatározni - önmagának. Afféle romantikus; a hajdani "tavi iskola" angol költőinek mintáit követi, de eljut Shelley lélektanához, és mindent a lélek szemszögéből figyel. Kő és fa is jelképpé válik, a világot alkotó anyag-dimenziók szellemi tartalmává. Az alkony-hajlatban ott az a bükkfatörzs. Már csak a darabja, láncfűrész nyesett bele, de elakadt. A lávakőben, amely a növekedés során a törzsbe gyűrte magát, vagy a törzs fogta körül gyűrűivel. Furcsa nász, a teremtés egységének bizonyítéka. Magammal vinném a fát, a követ, de kevés az erő fölemelni és kicsi a hátizsák. Marad. Lávakockák "játékos darabja" alatt, és tusakodik az idővel. Az időtlen. Hiszen hány millió éve él ez a kő, s a fa is megélhette, amikor még a XVIII. századot írták.

Ennyi mozdulatlan komolyságban két kislányunokám kacagása-csengése a madárének. A dallam, amely embert és természetet összeköt: "Őszi éjjel izzik a galagonya ruhája..."

A hegyekben könnyebben leszökken a higanyszál, s a napveréstől óvott helyeken akár 3-5 fok a különbség. De hát a kicsik már az izzó galagonyát éneklik, jóllehet még a felhőt leső Katóka sem marad el - déli fényben.

Az egyik megszólal: - Papa, milyen furcsa, még sohasem láttam egyszerre az égen a Napocskát meg a Holdat. Ott vannak.

Igen. Az újhold és a hegy mögé csusszanó aranytallér. Fények susorgó üzenetében az élet szebbik részlete. "Luc-csemete zöldell / valahol az erdőn, / rózsabokor áll egy / kertben valahol." Csupa térnélküliség, virágzás, reménykedv és - szomorúság. Ahogyan mindig, ha a fény és az árnyék találkozik. A természet mindenesetre nem az én képzetem, ahogyan Schopenhauer gondolta. Nem. Inkább a tóra hajló kék virág fényes levele és a víz érintő találkozása. Újabb elem(ek) jelképe(i) s a mozgáséi, amelyek halk gyűrűt vetnek a vízen.

Papa, mikor érünk haza? - így a másik. A kezemet fogják, de csak néhány pillanatig. Virágért hajolnak, faháncsért, tört ágért. - Ez a krumplihámozó, ez a kulcs. És az ajtó? - kérdezem. - Látod, ott - feleli a négyéves és az erdő aljára mutat, az irtásra, ahonnan tovább a fák mintha valóban házat alkotnának. - A királyfi palotája! Tapsol és messzi visz hangján gyermekkorom boldog ösvényére. Hirtelen nehéz lesz minden: a hátizsák a hátamon, a göcsörtös bot a kezemben, s itt, belül az a darab, időnként már rendetlenkedő húsdarab, amelyről azt mondják: szív...

A nyíláson át ellátok egykori falumba, a templomig, temetőig, ahol apám és anyám nyugszik. Még emlékszem a keskeny útra is, amely onnan - hány évtizede? - ide, föl vezetett, és a plébánosom járt elöl a hegymászásban.

Rájövök: emlékek szakadatlan záporában, amikor minden elnehezül, egyetlen feloldó erő a szeretet!

A kicsik már alusznak, feleségem mellettük. A holdverte ajtóban állok s kedves költőm, Mörike sorait dudorászom: "Egy ős gyermekdalt döngicsél / a víz, de unja már az éj, / a csengő égi kék, az vonzza őt, / azt kedveli az illanó időt. / S álmos patakok puha medreiken / tovább duruzsolnak azért szelíden / a napról, / az elpihenő mai napról."

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu