Jegyzetlap

A keresztények egyik - szinte mindennapos - kísértése, hogy hűvösen, csaknem rezignáltan ejtik ki, értik, értelmezik Jézus Krisztus "forró" szavait, s hogy belső erő nélkül, mintegy sorolják a nagyfeszültségű hittitkokat. Egy példa: azért fohászkodnak - énekben -, hogy értenék a hitet. Ami abszurdum. A hit az értelem csúcsa; lehet más, ha Isten az Abszolút Értelem? "A hit az értelem szerve", írja V. E. Frankl, a bécsi logopedagógus... A fönti gondolatok ellen persze, nyomban mozgósítjuk védekező reflexeinket, s mielőtt utánuk gondolnánk, el is ütjük őket magunktól. Ezer mentséget találunk. Hogy képtelenség mindig magas hőfokon élni, olvasottabbjaink hozzáteszik: ízléstelen is, akár Istent dicsőíteni, hogy a kötelező föladatok útvesztőiben lótunk-futunk, hogy ezzel elriasztanánk a híveket, ebben a kinti-benti elidegenedésben éppen elég egyáltalán "szóba hozni" Isten s Krisztus "dolgait", hogy fáradtak az emberek, túlhajszoltak, s akkor még mi is, a fiatalabbak fölkészületlenek, ne terheljük túl őket lélekben, csak a vak nem látja, milyen vontatottan "megy ez a vallási élet", hogy "ez nagy tévedés, kérem, mi más világban élünk", hogy "az Internet meg a dum-dum zene korában korszerűen kell megfogalmaznunk a vallásosságot", és így tovább; szóval mellébeszélve. Ezek idézetek. A legesetlenebb az utolsó. Aki ezt mondja, annak szent meggyőződése, hogy nekünk - bármit is - fogalmazgatnunk kell. Nem kell. Minden meg van fogalmazva. Nem azt kell, hanem művelnünk a hitben a szóbeli csodát.

Éppen erről van szó. A hit valósága követeli meg, hogy kopás és koptatás nélkül, az eredet elevenségét fölidézve, tehát valóságosan ejtsünk szót a hitről, a vallásról. A hit szó nem üresedett meg, a vallás szó nem ódivatú. Mivel az ember szó sem az. Ennek a valódiságnak nem a jobb stílus, nem a nagyobb szókincs, nem az ügyesebb érvelés az eszköze, helyesebben ezek csak az eszközei lehetnek, a forrása azonban a mi személyes hitünk. Ennek megújulása az egyetemes megújulás föltétele. Ez annyira döntő, hogy érte el kell viselnünk a kritikákat, s ha ezek önkritikák, annál jobb. A mi személyes hitünkön áll vagy bukik magának a hitnek, a hit továbbadásának bizonyító ereje, hőfoka, élő és éltető hatása. Mert Jézus Krisztus evangéliuma isteni ige az Istenről, s mivel Ige, maga Jézus, azért emeljük a fejünk fölé, vagyis ez az evangélium út, igazság és élet, s nemcsak kijelenti, ábrázolja is Jézus személyes, istenemberi karakterét, értelmének mélységét, önföláldozó szeretetét, tapintatát, a figyelmét s riasztó haragját is; ha bennünk él a szellem, képesek vagyunk őt élőként megmutatni. De nem lehet szórakozottan ismételgetni, hogy ő a világ világossága, mert ez az állítás épp olyan fölfoghatatlan, mint amilyen nyilvánvaló; titok, s az is marad. Nem lehet és soha nem is szabad a szent írások történéseit vagy a közvetlenül Isten szívéből származó gondolatokat hanyagul, botladozó nyelven, hangsúlytalanul elhadarni, még önmagunknak sem. Élet van bennük, ugyanúgy, mint egy csecsemőben, akit óvatosan teszünk le vagy veszünk kézbe, és ez a hasonlat nem túloz, csak elégtelen.

Igen, valószínű, hogy sebzettek vagyunk, sebzett emberek között élünk, de ez még mindig jobb, mintha hivatalból volnánk sebző emberek. Tudjuk, hogy az egyházba is beszüremkedett a kisigényűség, a félreértés, a könnyűvérű eufória, elpuffannak a roppant emelkedett sablonok, sőt itt van a lázadás szelleme is, s igen tetszetős intellektuális meg szociológiai érvekkel indokolja magát. Az egyházban is túl sokat hallunk az alkalmazkodásról, a körülményekről, az elvárásokról (mellesleg: ki az, mi az, aki jogosan várhat el?), és mind többen beszélik azt a hivataloskodó, magyarra emlékeztető bikkfanyelvet, amely a kommunizmus alatt jött létre, félelem volt az apja, megalkuvás az anyja, személytelenség a gyermeke, ma is él, az őszinteség látszatát kelti, de mesterséges, s alapjában véve homályos és pontatlan. Kérdés: miért nem az evangélium nyelvét beszéljük, ha egyszer azt hirdetjük?

Bizonyos, hogy az említett nyelvhasználatnak, és az írás elején emlegetett hűvös, rutinos magatartásnak alapoka a hitfogyatkozás, mintha rendületlenül a mellékes dolgokat tartanánk fontosnak vallásos életünkben. A magánéletünkben minket sem kell félteni; abban nyíltan vállaljuk az idelentvalók fontosságát. Nem sokat nyerünk azzal, ha a külső látszatokat őrizgetjük. A hit elmélyítésének módja a szemlélődésben rejlik, s ez - lefelé - végtelen. Benne s vele jár át minket a Szentlélek, s tesz meggyőzővé mások számára. Valóban, mit gondolhatunk (magunkról), ha Keresztes Szent János - Takács Zsuzsa fordításában - ezt gondolta: "Levegőm nekem Te vagy, /láttadon, Oltáriszentség, / amikor már örvendeznék, / gyötrelem, mi elragad, / fölismervén sorsomat."?

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu