Csendes szállóvendég

Munkagép kemény és erőszakos mozdulata fordította ki a földből, ahol békésen szenderegve talán éppen a tavaszról álmodott. Februárt írtunk, hideg volt, és hó fedte a határt, amikor a telelő barna varangy a felszínre került. A fagyos rögök között feküdt, lábai lassan, kínlódva mozdultak, de csak a meleg szobában tért igazán magához. Tágas terráriumba került, vizestállal, búvóhelyül szolgáló odvas fatuskóval és egy tálacskában ingerlően ficánkoló lisztkukacokkal. A nagy béka vagy másfél óráig kuporgott mozdulatlanul a sarokban, csak narancsvörös szemeivel kísérte figyelemmel a szobában járók mozdulatait. A barna varangy a legintelligensebb a békák között, és erre ez a jókora nőstény sem cáfolt rá. Amikor végre megmozdult, lassan, komótosan körbejárta új otthonát. Mindent megvizsgált majd kényelmesen elhelyezkedett a vizestálban. A békák nem isznak, a nedvességet a bőrükön át veszik fel, és amikor egy idő után kimászott a tálból, jóízűen falatozni kezdett. Nyelvének villámgyors mozdulataival rántotta be egyik sárga lárvát a másik után.

Jó két hónapig volt vendégünk a lakásban, de már néhány nap után úgy viselkedett, mintha évek óta a terrárium lakója lenne. Ha leemeltem a dróthálós tetőkeretet, már megjelent az odú szájában és várta a falatot. Étvágya szinte kielégíthetetlen volt. Március elején már gilisztákat áshattam neki, és a nagyobbakat olyan mohón, két kezével is segítve gyömöszölte a szájába, mintha hetekig éheztettük volna. Néha szabadon engedtem a szobában, de egyáltalán nem hozta lázba, hogy térbeli lehetőségei megnövekedtek. A barna varangy nőstényei egyébként is túlságosan nagyok ahhoz, hogy ugrálni tudjanak, a szabadban is csak lustán másznak a talajon. Ő is egy sarokban kötött ki, ahol, mint valami elhízott öreg filozófus, elgondolkozó ábrázattal meredt maga elé. A varangyok a természetben éjszaka járnak táplálék után, nappal csak a tavaszi párosodási időben láthatók. A kiöntésekben, lassú folyású árkokban a petéző nőstényekre váró kisebb és jóval mozgékonyabb hímek ilyenkor hallatják unkogó hangjaikat. Egyébként némák - az én békám sem adott egyetlen hangot sem, amíg nálunk volt.

Étvágyára viszont nem lehetett panasz, tücsköt, bogarat, gilisztát, mindent megevett, amivel csak megkínáltam. Egyszer jókora lótücsköt tettem be hozzá. A békák csak a mozduló zsákmányra figyelnek, a lótücsök menekülni igyekezett, mire a varangy egy pillanat alatt bekapta, és békaszokás szerint azonmód el is nyelte. A lótücsök azonban még élt egy darabig odabent és fogazott ásólábaival valószínűleg alaposan megdolgozta a béka gyomorfalát, mert láttam rajta, hogy szenved. Szemeit hol becsukta, hol ismét kinyitotta, kínlódva tekergett, de becsületére váljon nem köpte ki a már elnyelt zsákmányt. Egy hét múlva újabb lótücsökkel leptem meg. Nyomban feléje fordult, de vissza is hőkölt, láttam, megismerte és emlékezett a vele kapcsolatos kellemetlenségre. Egy ideig meredten nézte, de aztán falánksága győzött és megint csak bekapta.

Áprilisban, nedves talajú bokorcsoport szélén engedtem szabadon. Egykedvűen, szokott lomha mozdulataival mászott be a sűrűbe. Egyszer visszanézett, mintha búcsúzott volna, aztán eltűnt az árnyékban.

Kép és szöveg:

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu