Bárány Tamás

Télvíz idején

Csak nem akar tágítani a tél; február elején olyan még az Andrássy út, mint más években december derekán. Az Oktogonon túl járok; fejem fölött a mirriád-hangú csipogás: a jól ismert, sőt hírhedett verébhad.

Sietek. Hideg is van, mondom, és pontos időre várnak, ahová igyekszem, megvan a jó oka, hogy szaporázzam lépteimet a kritikus fakoronák alatt. Mi tagadás: aprócska légitámadástól tartok. Már-már megkönnyebbülten érzem, hogy túl vagyok a nehezén, amikor kalapomon kis koppanást hallok. Szelíd, halk, gyöngéd koppanást.

Telitalálat!

Fejfödőm dühösen lekapom, s bosszúsan sziszegek a fogam között. A kalap közepén, éppen a hajlatában, ott éktelenkedik a szürkésfehér madárcsomag. Megpróbálom belülről lepöccinteni az ujjammal - nem megy. Még a fogam is megcsikordul, olyan méreg mar belém hirtelen. Gyérhajú fejem fázik a metsző szélben, és itt van: állhatok most hajadonfőtt az utca közepén, tehetetlenül! Micsoda gonosz véletlen, ördög szánkázzék a hátán! És pokoli indulattal fölnézek a fára; ha nem érezném színpadiasnak a gesztust, tán még az öklöm is megráznám a vidám kárörömmel csivitelő madarak felé.

Egyikük tekintélyesebb külsejű, öregecske veréb - nehézkes rebbenéssel ellendül most a tag ágról, és vállamra ül.

Csodálkozik? - hajol a fülemhez. - Ne csodálkozzék!

Levegő után kapkodok.

Ön költő - folytatja a veréb. - Ne is tagadja!

Csak voltam - mondom megadón - voltam, boldogult úrfikoromban, kérem. Azóta megkomolyodtam.

De írni még ír! - mondja szigorúan a veréb. - Most is az Írószövetségbe igyekszik. Tagadja?

Nem tagadom - felelem halkan.

Az öreg veréb diadalittas pillantást vet a fa tar koronája felé. Mozdulatában ez van: látjátok? Ugye, megmondtam!

Nos - fordul felém újra -, nos, költő vagy író úr, volna egy kérdésem: ön hány verset írt életében a fecskékről?

Hát kérem, írtam én, ugye, többet is valamikor...

A vén veréb csőre körül szarkasztikussá torzul a mosoly.

Kikelet, mi?! Megenyhült a lég, vidul a határ, jő a kikelet, igaz? Jőnek ismét a mi drága, hűséges fecskéink, ugyebár? A költő szeme megpárásodik, és már nyúl is szorgosan a plajbásza után... igaz?

Hát kérem, mi tagadás... valahogy így van ez...

A veréb átrebben a másik vállamra.

Gyűlölöm a fecskéket! - kiáltja onnét zordan. - Szép kis népség, mondhatom! A jó, melengető tavaszban mind itt csaponganak, kapdossák a sok zúgó bogarat, az édes nyárban itt melegszenek és a tündéri őszt is itt élvezik és végzik! Aztán jön az első dér - és csomagolnak! Mire a levelek lehullanak, már egyet sem talál itt közülük!... Ahol a jó meleg van éppen, ahol sok a zúgó, kövér bogár meg a hízott kukac, ott a hazájuk! Aztán pedig, ha visszajönnek, mert errefelé is kizöldült a tájék, hát egyszerre csak megerednek a könnyzacskók, és buzogni kezd az a híres költői véna... Jól mondom? Vagy szóljon, ha valamit nem jól mondok, tisztelt uram!

Elhallgat; nehezen lélegzik.

Gyűlölöm a költőket is! - rikolt fel aztán. - Mindig csak a fecskék meg a gólyák!... És mi?! Mi, szürke verebek, akik nem szállunk el, ha jönnek a deres napok? Ha beáll csípős leheletével a fagy, és hull a sűrű hó: rólunk, a mi állhatatos hűségünkről ki ír? Ülünk a kopár fákon, árva, éhes testünket didergeti a gyilkos hideg, hónapszám koplalunk, költő úr, de itthon maradunk, a rosszban is rendületlenül kitartunk - bennünket mikor ünnepelnek?!

Hangja elfúl, köhögés rázza ösztövér testét.

Ó, de gyűlölöm a költőket!

Megrebbenti szárnyát, föllendíti testét az ágra, ahol az imént ült, de még visszafordul hozzám.

Ön talán írt rólunk valaha is? No lássa! Hát ne csodálkozzék azon, ami a kalapját érte! Vagy tán csodálkozik?

Megrázom fejem. És lassan tovább indulok az úton, röstelkedve, tűnődő, csak lassan engesztelődő lélekkel.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu