Vissza az atyai házba

Nagyböjt 4. vasárnapja valóban az öröm vasárnapja. Nemcsak a liturgia szándéka és gyakorlata (a szentmise bevezető éneke örömre hív fel) miatt, hanem főleg az evangéliumi üzenet alapján. Jézus tékozló fiúról szóló példázata együtt érző, megbocsátó, magához emelő Atyaként mutatja be Istent. A nagyböjt megtérésre felszólító hívogatása, amely újra rendezni akarja, ami összetartozik - Isten és ember kapcsolatát - nem a végtelen mélység sötétjébe hatoló emberi törekvés csupán, hanem befogadóra lel Isten személyében, aki már a messzeségben felismeri hozzátérő gyermekét, és örömmel fogadja vissza az apai házba.

A példabeszéd egyben igazolja Jézus messiási tevékenységét, amennyiben ő elsősorban a bűnösök felé fordul szeretetével. A farizeusok és írástudók vádaskodásával szemben, amely a törvény megtartása és gyakran külső, mérhető megtartása szerint osztályozta az emberek Isten-kapcsolatát, Jézus új, küldetéséből eredő szempontot tár fel: a bűnös sem elveszett Isten előtt, mert ő szerető Atyaként figyel rá, és vár megtérésére. Jézusban Isten közvetlenül kinyilatkoztatja magát, és itt nem az emberi méricskélés szempontjai bizonyulnak igaznak, hanem az irgalmas, odahajló szeretet ereje. - A példabeszéd, apró részleteiben is, megad minden szükséges szempontot, hogy a hallgató erre a felismerésre jusson.

De nézzük részleteiben: Egy apának két gyermeke van, úgy tűnik, jómódban élnek az apai birtokon. A fiatalabbik kikéri örökrészét, mely az ószövetségi törvények szerint a jelen esetben egyharmada (az elsőszülötté kétharmad) az örökségnek. Nem világos, hogy ez a sietős önállóság, bűnként tekintendő-e. Vannak szentírás-magyarázók, akik a példabeszéd logikája alapján negatíve értékelik, az apa iránti bizalmatlanság, elégedetlenség jeleként fogják fel. Mások arra utalnak, hogy az igazi bűn nem a fiatalabbik testvér önállósodási törekvése, hanem a kapott vagyonrész rossz felhasználása, elherdálása.

Kétségtelen, hogy ez a motívum máshol is megjelenik az evangéliumokban: a rábízott javak hűtlen kezelése (pl. Lk 16,1 ).

Ha a példabeszéd logikája szerint átvisszük a motívumot az Isten-ember kapcsolatra, akkor gondolhatunk az első bűnre, illetve minden bűn lényegére: az ember maga akarja önállóan eldönteni, mi a jó és rossz (Ter 3), függetlenül Istentől, a teremtés rendjétől.

De eszünkbe juthat a Biblia első teremtésleírása is, ahol Isten az embert saját képmására alkotja, hogy uralja a teremtett világot. Mint képmás, Isten szándékát kellene közvetítenie a világ jó felhasználásával, mégis hányszor, de hányszor sérti meg műveivel a teremtés rendjét!

A távoli országba jutó fiatalember eltékozolja vagyonát, sorsa rosszra fordul. Az ennek szemléltetésére használt képek a korabeli zsidó felfogásban a legmélyebb mélységbe zuhanást érzékeltetik: sertéseket legeltet, emberi odafordulás, segítő szándék nélkül, még a Törvény vigaszát sem kapja meg idegen földön. Az ilyen lét nem emberi lét!

A fiú magába száll, belátja, otthon szolgaként is jobb sora lenne. Az ember első hallásra megütközik, hiszen az okfejtés nem valami nemes, fennkölt felismerésről árulkodik. Jogosan megfogalmazódik bennünk a kérdés: ennyi indíték - a "biztonságos élet" - elegendő a megtéréshez? A példázat értelme szerint igen. Még az ilyen hasznossági megközelítés is megfelelő, mert az embert az atyai ház felé fordítja. A folytatás majd az Apánál, az otthon befogadó szeretetében bontakozik ki. Velünk is előfordul, hogy vallásosságunkban különféle indítékok jelentkeznek. Teszszük például a jót, de nem Istenért, hanem emberi dicséretek vagy tekintetek miatt. Önmagában ez nem baj, mert a jó valósul meg, de tovább kell fejlődnünk, hogy a valódi szeretet formálja cselekedeteinket. Ezért mondhatjuk, hogy a megtérés nem egyetlen elhatározás, hanem növekedés, alakulás, folyamat az Isten-kapcsolat útján.

A hazatérőt az Apa önzetlen szeretete veszi körül. Nem tesz szemrehányást, nem oktat ki, egyszerűen örül. Már messziről észreveszi, felismeri, elébe megy, csókkal köszönti, sőt a keleti világban a különös kegyet jelentő drága ruhába öltözteti. Nem szolgaként fogadja, hanem gyermekeként, gyűrűvel, lábaira pedig sarut húzat.

Az apró mozzanatok jól érzékeltetik az apai szeretet, a megbocsátó jóság túlcsorduló mértékét. Ilyen Jézus Krisztus Istene, ilyen a mi Istenünk. Érdemes ízlelgetni a leírás erejét, és Jézust emlékezetbe idézni: "Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas!" (Lk 6,36).

Az idősebb testvér magatartása kontrasztként jelenik meg. Jézus ezzel utal a farizeusok és írástudók kifogásaira (Lk 15,1-3), szembesíti őket önmagukkal és Istenről kialakult nézeteikkel. Amikor az ember szíve Istenhez emelkedik a példabeszéd nyomán, a megbocsátó szeretet bizonyosságával, nem árt ha azzal is szembesülünk, hogy mi hogyan fordulunk embertársaink felé: a megbotránkozás, elítélés érzületével, vagy igyekszünk velük megosztani Atyai házunk örömét és szeretetét.

Gaál Endre

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu