Az Olvasó írja

Én, aki nap mint nap az Úr kegyelméből szentmisére járhatok, hallom, hogy az árvákat, özvegyeket, elesetteket, rászorulókat karoljuk fel. Mikor ezt hallom, összeszorul a szívem, mert magam is segítségre szoruló ember vagyok. Sajnos a fentiek nagyon kevésszer és csak néhány helyen tapasztalom meg. A társadalom sajnos eleve leírt embereknek tekinti a mozgáskorlátozottakat, de hogy még az egyház is ez már nagyon elkeserítő, de tény. Természetesen vannak kivételek, de az igen kevés.

Miért vagyunk arra kárhoztatva, hogy ezt a keresztet közösség nélkül hordozzuk? Csak azért, mert testileg fogyatékosok, de szellemileg épek vagyunk? Miért nem nyitott számunkra pl. egy szerzetesközösség, ahol az egészséges tagok egy kis empátiát gyakorolva segítenének elviselhetőbbé tenni a keresztünket? Vagy miért zárkóznak el a felsőoktatási intézmények, ha egy sérült továbbtanulásáról van szó? Illetve miért nem hagyják, hogy mi is fontosnak érezzük magunkat az életben? Miért csak imádkozzuk, és miért nem cselekedjük azokat a szép szavakat?

Az sem elhanyagolható kérdés számunkra, hogy mi lesz velünk, ha szüleinket elszólítja az Úr? Édesapám tizennégy éve elhunyt. Édesanyám már idős, mert késői gyermek vagyok. Anyagi hátterünk nekünk és minden más ilyen helyzetben lévőnek igen kevés. És itt jön a nagy kérdés: mi lesz velünk? Hová vet az élet? Se társadalmi, se egyházi segítségnyújtás! Hogyan tovább? Mi lesz a sorsa a mozgássérülteknek, akiknek igénye lenne a szeretet légkörére, és egyfajta biztonságérzetre, hogy nyugodtan élhessék életük mindennapjait. Addig az óráig, míg el nem megyünk az örök biztonságba, Isten hajlékába.

"egy mozgássérült"

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu