Kárpátalja: megpróbálja őket Isten

Némán kiáltják: segítsetek, segítsetek!

Utólag ismerjük föl, hogy elrontottuk a múltunkat. Ma már nyilvánvaló, hogy a XIX. századbeli folyamszabályozás - elsősorban a Tisza esetében - elhibázott lépés volt. Nem mintha korábban nem lettek volna árvizek. 1815-ben, amikor Kölcsey Ferenc Csekébe, a mai Szatmárcsekébe költözött, ahol sírja található, augusztus 28-án ezt jegyezte föl: "Minket itt az árvizek július vége óta zárva tartottak, s csak mostanában szabadulván föl az utak, a debreceni vásárról elmaradánk." Majd a következő év tavaszán ezt olvashatjuk tőle: "A Tisza ismét duzzad, s ha kiömlik, ezen levélnek még több napokig kell itt maradnia." Olykor udvarháza küszöbét nyalogatta a víz.

Még ki sem heverték a két évvel ezelőtti árvizet...

Az áradás tehát nem rendkívüli. Csakhogy a természet maga járta rendje akkor zúdul katasztrófaként az emberre, ha emez így vagy úgy nem hajlandó összhangba kerülni vele. Mondják, a Kárpátok kivágott erdőségei helyén lerohan a víz, hirtelen és egyszerre okozva hatalmas áradást. Valóban, a természettel való helytelen együttélésnek ez az egyik összetevője a Felső-Tisza vidéken. A másik pedig: a legutóbbi világháború óta elhanyagolták a mederkotrást a Tiszán. Tiszabecs, a magyar határfalu és Tokaj között - kétszáz kilométeres szakaszon - nem ritka az olyan hely, ahol húsz-harminc centiméter, nem tévedés, húsz-harminc centiméter a folyómeder mélysége. Legalább tíz alkalommal kenuztam végig a vízen, szinte minden kanyart, homokpadot, kiszögellést álmomban is ismerek. A folyómeder föltöltődött, hány helyütt akadt a kenulapát a fenékhomokba, s néztük, vajon merre találunk mélyebb vizet. Nem volt sehol.

Egész utcák váltak romhalmazzá

A mostani áradást is több tényező együttesen idézte elő - s akkor még nem szóltam a hullámtér, régebben kifejezőbb szóval: ártér leszűkítéséről, hogy "elfelejtették" azon természetes szükségtározók kialakítását, amelyek a rendkívüli vizet gátátvágással, de tervezhető és korlátok között tartható módon megfoghatná.

Mindenük odaveszett

Mondom, a rendkívüli vízmennyiséget. Arról ugyanis nemigen beszélnek, hogy a lehullott csapadékmennyiség vajon mennyire tekinthető rendkívülinek. Ezen a tájon a hat-hétszáz milliméter évenként az átlagos. Ha ezerkétszáz-ezernégyszáz milliméter esne, joggal nevezhetnénk rendkívülinek. De erről szó sincs. A bajok oka - a mostani árvízkatasztrófa oka is - nagyrészt az emberben keresendő. Csakhogy erről elfeledkeztetnek bennünket a nagy manipulátorok. Miközben a vidékfejlesztés gondját fennhangon magának fenntartó politikai erők éppen belső válságokkal küzdenek, de megoldásként végül és mégiscsak az ország lakosságának szolidaritására számítanak. A kormány tisztességesen áll helyt, s aki csak teheti, apró forintjait adja embertársaiért.

Jövőtlen jövő?

Az a szinte végeláthatatlan névcsíksor, amely a televízió képernyőjén megjelent az árvízi műsorban, csak töredéke mindazoknak, akik segítségére siettek bajba jutott embertársainknak. Íme, az ember! Ha hagyják, hogy éljen, ha hagyják, hogy a maga tisztessége ne fulladjon bele abba a hamis világba, amelyet új világként öntenek ránk. Akkor megmutatkozik az ember igazi természete: keresztény magatartása azoknak is, akik esetleg nem is tudják magukról, hogy keresztények.

Az árvíz ismét bizonyította: egy-egy térség mennyire szerves egység, amelynek együtt kell lélegeznie, hacsak - mint a szatmári vidék és Ung-Bereg megye esetében - politikai államhatárok nem szabdalják föl. A Tisza vize a ma Kárpátaljának nevezett részre ömlött magyar területről, s onnan vissza a Borzsa vize a trianoni határok közé szorított magyar településekre. A folyó most is azt hirdette: egy víz, egy táj, egyféle közös gondolkodás kell, ha élni akar az ember annak a Tiszának a völgyében, amely gazdag erőket rejteget.

S mint mindig, az húzza a rövidebbet, annak a háza dől össze ismét, az válik földönfutóvá, akit kisembernek neveznek. A mostani árvízben a normális viszonyok közepette is nyomor-lihegésben élő nagyszőlősi és beregszászi falvak szenvednek a legtöbbet. Körbehordozott tekintetünk őket találja a legnagyobb nyomorban a Kárpát-medencében. S akinek a nyomora a legnagyobb, annak hangja a leghalkabb. Ha mi, trianoni magyarok a nyugat-európai fizetések töredékéből kényszerülünk megélni, kárpátaljai embertársainknak a magyar kisjövedelmek töredékéből kell fenntartaniuk magukat. A szegénységet csak azt tudja elképzelni, aki látja. S most a szegénységüket is elvitte a víz. Életük már nem viszonyítható semmihez. Némán kiáltják: segítsetek, segítsetek!

Elmer István

Fotók: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu