Kelemen Erzsébet

A büntetés

Bocsánatot szeretnék kérni! Megbántam, amit tettem! - állt meg illedelmesen a tanítónő előtt a férfi. Szeme éjfekete komolysággal csillogott: "Most őszintén beszélek, higgyen nekem!" Sötétbarna homlokán izzadságcseppek fénylettek. A sietség vagy talán a szorongás verejtékei. De lehet, hogy ez is csak a korral jár. Tizenegy gyermek apja. Már nem fiatal.

A tanítónő egy pillanatra megtorpant - bocsánatkérésre nem számított (nem is tudott mit kezdeni vele) -, de a tervezett forgatókönyvet, jól tudta, mindez nem boríthatja fel:

Azt hiszi, ezzel fátylat boríthat mindenre?! - szegezte a szülőnek a kérdést előre elszánt lendülettel.

Nem akartam megbántani - ismételte a férfi.

Tiszteletlenül beszélt rólam! - folytatta a tanítónő. - Az iskolaudvaron a gyerekek előtt kiabált! Megszégyenített! Pedig jól tudta, minderre nem szolgáltam rá!

Elveszítettem a fejem, tanárnő! A fiam hazaszaladt. Panaszkodott. S én mindent elhittem neki.

De most már tudja, mi az igazság! - csattant fel erélyesebben. - Rengeteg problémám van a fiával!

S még sorolni kezdte aprólékosan, a hiányos iskolai felszereléstől kezdve a feladatlap repülővé hajtogatásáig, arcáról a vörösség végigfutott a nyakán. Talán a testét is elborította, mint valami gyógyíthatatlan bőrkór. De az emberi indulat elszáll (előbb, vagy utóbb), s a nyakon kiduzzadt erek is lassan visszahúzódnak nyugalmi állapotukba.

S az osztálytársait is állandóan veri, mert ő a király - fejezte be valamivel csendesebb hangon a tanuló bűnlistáját.

Király? - csodálkozott az apa, s akaratlanul is végignézett szakadt, zsíros ruháján, még a sáros, kopott cipőjére is rápillantott: lehet, hogy ő egy király apja?!

Mindig azzal dicsekszik a gyermeke, hogy otthon ő a király - folytatta a tanítónő. - A napközis nevelőnek előbb kell hazaengednie az ön kisebbik fiát, mert máskülönben a király báty útközben összeverné.

Erről nem is tudtam!

Egyik gyerek se mer panaszkodni, mert félnek tőle. Még az én fiamat is, aki már felső tagozatos, megfenyegette, hogy agyonveri.

Azóta ilyen ez a gyerek, mióta mellbe szúrták a vasvillával - magyarázta az apa. - Akkor történt vele valami. Tudja, tanárnő, még kórházba is vitték. Ide szúrtak neki - mutatott a mellkasa felé. - De majd otthon előveszem! - intett kezével fenyegetően, még a fejével is bólintott rá. A sötétben fog kint térdepelni. Fél, ha kizavarom. Attól retteg.

Minden büntetés hatástalan nála - vette át a szót a tanítónő. S nem is gondolt arra, hogy egy mozdulatnyi simogatás, egy leheletnyi szeretet is elég lenne csupán... - Ha már végképp nem lehet vele bírni - folytatta, kissé elgondolkodva az apa szavain -, kiküldöm a folyosóra, hogy üljön a kispadra s csillapodjon le egy kicsit. Egyedül nem mer kimenni. Láthatóan fél. Ilyenkor megígéri, hogy jó lesz. De csak öt percig tart az elhatározása.

Az apa a fejét csóválja.

Megbüntetem - erősködött elszántan. - Meglátja, keményen megbüntetem!

A tavaszi ragyogás már kezdi melengetni az átfagyott földet. De az esték még hidegek. A tél múló köpenyének hűvösségét a föld makacsul őrzi. A kutyák ugatása, kísérteties vonítása időnként megtöri a csendet. A gyerek fogvacogva remeg. Szinte zihál a félelemtől: már megint kint kell térdepelnie a hátborzongató sötétben.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@storage.hu