|
Illés Sándor Lepkeszárny Megszállt a múltkor a buzgóság, annyi kacat gyűlt már össze az íróasztalom fiókjaiban meg a polcokon, hogy elhatároztam: alapos rendet rakok. Nehezen fogok ilyen munkához, mert semmi haszna nincs belőle az embernek, csak szégyenkezik, lám, itt egy kedves levél, amire még most se válaszoltam. Amott meg egy cím, nem is tudom, kié. Külön rakom a megválaszolatlan leveleket (pedig tudom, hogy úgyse válaszolom meg egyiket se), külön a meghívókat, ezek papírkosárba kerülnek. Kiállításokra, bemutatókra nem járok. Találok ki nem váltott, régen felírt recepteket, már nem is tudom, mire kellett volna szednem. Aztán a kezembe akad két összeragasztott, színes levelezőlap. Már dobnám is félre, amikor felkelti a kíváncsiságomat, mi lehet a két lap között, amelyet olyan gondosan összeillesztettek és átragasztottak. Papírvágóval segítek magamon, végre kitárul előttem a titok. Remeg kezemben a lelet. Ámulva nézem, s megtelik a szívem valami csodálatosan szép érzéssel. Mintha elvesztettem volna minden súlyom, lebegek a levegőben. Talán repülni is tudnék hirtelen, ha rászánnám magam. A két képeslap között lepréselve egy színes lepkeszárnyra leltem. Egy régi nyárra! Látom is magam, a Balaton partján napozunk Széplakon, tele van a kert a nyár fényével, csend ül a néma lombokon, a nagy víz kis fodrai sietnek hozzánk a túlpartról, vagy ki tudja honnan, s mit is akarnak? Virágillat felhőzik, de az ég mégis tiszta és felhőtlen. Az igazi nyár lehet csak ilyen. Leányunokám, Alexandra hozta haza egy régi szeptemberben ezt a lepkeszárnyat, amikor újra iskolába indult. És elhozta vele az egész nyarat. A madárfüttyös reggeleket, amikor harmat csillogott a fűszálakon, a rekkenő delek forróságát, amikor pihegve feküdtünk a nagy fák hűvös árnyékában; az esték bíborát, innen a partról, az üdülőnkből látni lehetett a naplementét a tihanyi apátság mögött. Olyan gyengeség lepett meg, hogy le kellett ülnöm, mert megroggyant a térdem. Az emlékezés gyöngített volna el? — tűnődtem, magamat és gyorsuló szívdobogásomat figyelve. Aztán lehunyt szemmel átadtam magam a régi nyár soha el nem múló varázslatának. Minden nyár varázslatos. De vannak a varázslatosnál is emlékezetesebb nyarak, elröppent pillanatok, amelyek illatosa, torkot szorítóak, s érdemes rájuk külön-külön is visszaemlékezni. Tartom a kezemben a lepkeszárnyat. Már lepergett róla a természet aranypora. Csonka váz csak. De én most is úgy látom, mintha felröppenne, virágról virágra szállna az a régi lepke, örülve a nyárnak. Eszembe jut közben: milyen gyakran gondoltam arra életem során, hogyan lehetne átmenteni a hideg őszbe, a vacogtató télbe is a nyár aranyló melegét, s megőrizni emlékeként a csodákat, amik a szívünkben fakadtak egy-egy madárfüttyre, egy-egy szélemelte hullámfodorra, amely sirályként röppent ki a partra. Hoztam haza fényképeket, olykor még most is előszedem őket és emlékezem, készítettem keskenyfilmet, majd videót, mert az ember görcsösen ragaszkodik tudat alatt is ahhoz, hogy ami szép az életében, abból tartalékoljon a hideg, unalmas, gondterhes napokra is valamicskét. Dalokat idéztem fel: az egyiket a siófoki teraszon hallottam, de már nem emlékszem az énekesnő nevére. Eltettem egy kiállítás meghívóját. Balatoni tájképek. A nyár. Fecskék vonulása, rajokban búcsúztak, kiürültek a teraszunkon rakott fecskefészkek. Milyen szomorú látvány egy üres fecskefészek. Egy törött szárnyú galamb. Távoli sziréna a sirály kiáltása. Hogyan vigyem mindezt haza? Alexandra megoldotta. Iskolába indulva szeptemberben, tíz évvel ezelőtt elhozta egy lepke szárnyát. Azt a régi nyarat. A felejthetetlent. Igaz, minden nyár felejthetetlen az ember életében, de vannak közöttük felejthetetlenebbek. Ezeket őrzik az ilyen lepkeszárnyak. Sok kacatot szemétbe dobáltam, de leányunokám lepkeszárnyát gondosan visszaragasztottam a két színes levelezőlap közé. Így őrzi tovább a fűszeres nyarat, azt a régit, amikor egymás kezét fogva, hangosan kacagva beleszaladtunk az illatos csodába. Valaha nyárnak nevezték. Visszajön még? Ki tudja? |
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|