Ábécéskönyvem

Nem is az enyém, a feleségemé.

Minthogy mind a ketten ugyanakkor kezdtük az első kisiskolát, amit akkor eleminek hívtak, ő is ugyanabból az ábécéskönyvből ismerkedett meg a betűkkel, az olvasással, az írással.

Az én könyvem elkallódott a múló időben; ő jobban vigyázott a magáéra. Megőrizte tisztán, szamárfülek nélkül, beköttette, szeme előtt van az egyik polcán. Nekem is megengedi, hogy olykor levegyem onnét s belelapozzak.

Most is ezt teszem. Itt az ősz, kezdődik a tanítás, nem árt, ha magam is készülődöm, nehogy szégyent valljak.

Nyissam hát ki? Ez a címe: „Ábécéskönyvem”. Alatta az alcím: „Ábécé és olvasókönyv az elemi népiskolák részére.”

„Szerkesztették: Oldal Anna, székesfővárosi gyakorló elemi iskolai tanító és Háros Antal, székesfővárosi gyakorló elemi iskolai igazgató.”

„A képeket Márton Lajos festőművész rajzolta.”

„Az írott szöveg Kováts Lajos gyors- és szépírótanár kezeírása.”

Mi volt az első kisbetű, amelyet megtanultunk? Természetesen az „á”. De nehogy azt tessék hinni, hogy utána a „b” következik a könyvben. Nem bizony! Hanem az „é”, mert az Ábécéskönyvem — kissé ellentmondván önnön nevének — előbb a magánhangzókat veszi sorra. Csak ezek után kezdtünk ismerkedni a mássalhangzókkal. De nehogy azt tessék hinni, hogy az első a „b” betű volt. Nem! Az első mássalhangzó, íme, itt van, az „r”. (Kis elsősként, hajdanában—danában nem figyeltem rá, de ma elgondolkoztat: miért éppen az „r”?!

Az a bűbájos ebben a könyvben, hogy minden betűhöz rajz is jár.

Tessék, rögtön az „á” illusztrációja: egy kisfiú nagyra tátja a száját, mellette a doktor bácsi, kanállal kezében, nyílván a gyerek torkára kíváncsi, szinte hallom, ahogyan biztatja: „Nyisd ki szépen a szádat, így: á-á-á...”

Az „r” betűt magyarázó rajzon is egy kisfiú van, kezében fakereplővel (jaj! Tudják-e ma már, mi fán termett az?!) hergel egy mérges, vicsorgó kutyát. A kép alatt: kétbetűs szavak, mindegyikben van „r” betű: ír, úr, ár, ér... és a többi, világos cáfolatául annak a rágalomnak, mintha az Ábécéskönyvem azt hirdette volna, hogy „úr ír”... (Erről jut eszembe: Karinthy Frigyes ezt az új nevet adta G. B. Shaw-nak: Ír Úr Ír...)

Ám a legfontosabb: ezek a rajzok, a betűvel együtt, egy-egy betűrögzítő mozdulatra is megtanítottak minket! Miközben a magán- vagy mássalhangzókat kiejtettük, a tanító néni ritmikus kezejárására a mi kezünk is sajátságosan megmozdult: amit ő, ugyanazt mi is szinte belerajzoltuk a levegőbe. Azért, hogy minél mélyebben belénk ivódjon a betű hangzása és értelme.

Ma már kissé mulatságos erről beszélni, de mi még — 1931 szeptemberében útnak induló kisiskolásként — mutogatva is tanultuk a betűket.

És a szavakat — szó-ta-gol-va!

Tessék, mindjárt egy az első szótagolt mondatok közül, amelyeket fennhangon, kórusban zengett az egész osztály: „La-ci nem tán-col?” Ez különösen tetszett, azt hihettem, rólam van szó. A következő mondathoz kevesebb lett a között: „Ez a trom-bi-ta Bé-lá-é.” Ja, ha az övé...

S az első vers a könyvben? Népköltésből való: „Há-ta-mon a zsá-kom, / zsá-kom-ban a má-kom, / má-kom-ban a rá-kom. / A-ki szán-ja ká-rom, / varr-ja be a zsá-kom!”

Jólesett újabb meg újabb betűkkel, szavakkal, rajzokkal, szövegekkel megismerkedni. Ismerősként köszöntöm most őket. És bár akkor még nem sejtettem, ma már tudom: a népköltés után nemcsak Pósa Lajos következett, de — Petőfi Sándor is. „Gyi, te fa-kó, gyi, te szür-ke! / Gyi, két lá-bam, fus-sa-tok! / Mi-lyen ál-dott két csi-kó ez! / E-gyik sem kér ab-ra-kot!”

Szinte pontosan az Ábécéskönyvem feléig — szótagoltunk.

De a hatvanegyedik oldalon a Vince vitéz című olvasmány már „egyben” tartotta a szavakat „Vince vitéz hová vágtat? Viszi a paripája. Veszszőből van a paripa, csak úgy porzik utána az utca...”

Kováts Lajos szép kezeírásában olvashattuk — és olvashatom — Benedek Elek sorait: „Csillag lovam, repülj!” „Labda, labda, kerek labda...”

Kis olvasmány szerzője az a Sebők Zsigmond, akinek — egy-két évvel később — Mackó úrról és Dörmögő Dömötörtől szóló történeteit oly csillogó szemmel faltuk.

Gárdonyi Gézáról sem sejthettük még, amikor A cseresznye című írását olvastuk a Nagyapó tréfái című sorozatából, hogy ő írta az Isten rabjait, A láthatatlan embert, az Egri csillagokat.

Olvastunk tehát, és írtuk lassan a betűket, a szavakat, a mondatokat, megtanultuk Kölcsey Ferenc Himnuszának első szakaszát. Amikor már úgy éreztük — tanév vége táján —, hogy mindent tudunk, egy gyönyörűséges népdallal búcsúztunk: „Felmegyek én egy nagy hegyre. / Annak is a tetejére. / Onnan nézek hazám felé, / Édesanyám háza elé. / Édesanyám, gyújts gyertyára, /Hazaérek vacsorára. / Forralj nekem édes tejet, / Apríts belé lágy kenyeret! / Hadd egyem egy jó vacsorát, / Amit édesanyám csinált!”

Hol van az a nagy hegy? Hol vagy, édesanyám? Hol az én első tanító nénim, Darvas Vincéné? Átláthatatlan fényeken át nézek utánuk.

És az Ábécéskönyvemet visszateszem a polcra...

Dalos László

Aktuális Archívum Fórum Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu