A mai vasárnap evangéliumi jelenete, a süketnéma meggyógyítása, sajátos hangsúlyt nyer az evangélium csodaleírásai között. A csodák általában annak jelzésére és bemutatására szolgálnak, hogy a Názáreti Jézusban, az ő működésében, megtapasztalható jelzések útján, közel jött az emberhez Isten üdvösséget hordozó uralma, országa. Ez a csoda azonban — a Szent Márk-evangélium szerint — hangsúlyozottan a pogányok lakta Dekapolisz, Tízváros vidékén történik, éppúgy, mint az előző, a kánaáni asszony leányának meggyógyítása a pogány Tirusz és Szidon környékén. Az utána következő leírás a második kenyérszaporításról, a márki megfogalmazásban, szintén a pogányoknak szól. Az evangélista ezzel hangsúlyozza, hogy Isten üdvösségéből a pogányok sincsenek kizárva, sőt képesek azt meghallani és hirdetve továbbadni. Szent Márk így igazolja és bátorítja az első keresztény közösségek pogánymissziós erejét és lendületét. De nemcsak a földrajzi keret sugallja ezt a gondolatot. A csoda-elbeszélés sok olyan apró elemet tartalmaz, amely a korabeli pogány gyógyítás-tradíciókból értelmezhető. Szent Márk egyébként is szeret leírásaiban kitérni apró részletekre. Ez különösen akkor válik megragadhatóvá, ha egybevetjük Szent Máté evangéliumának hasonló közléseivel. Míg Márk elidőzik a részleteknél, Máté inkább lényegre irányuló, rövidebb összefoglalást kínál (pl. Keresztelő János halálának leírása).

Az evangéliumban leírt, a mai ember számára furcsa gyógyítási gesztus, a nyál használata, az ókori világban széleskörűen elterjedt vélekedéssel hozható összhangba. Eszerint az emberi nyál, mint vérrel rokon testnedv, lelki erők és energiák hordozója lehet. Ha pedig éppen a beszédkészség visszaadásáról van szó, nagyon is alkalmas jelzést fejezhet ki a gyógyulás megtörténtére. Szent Márk így viszi közelebb a pogány hallgatósághoz az üdvösség Jézus Krisztusban adott üzenetét.

Ugyanakkor nem tekinthet el a keresztény hit alapadottságaitól, melyeket ekkor már mélyen kibontakoztatott az első keresztény közösség, nevezetesen, hogy a Názáreti Jézusban beteljesedtek a prófétai ígéretek: „a süketek füle hallani fog... és a némák nyelve ujjongva ujjong” (Iz 35,5. 6). Különösen fontos az Iz 35,4 „Maga Isten jön el, hogy szabadulást hozzon”, azaz a Názáreti Jézusban maga Isten cselekszik az emberek üdvére.

Egyre inkább tapasztaljuk környezetünkben is, hogy a felnövekvő új nemzedékek — tudatlanul vagy éppen tudatosan — elhatárolják magukat a hittől, a keresztény életfelfogástól. Olyanok, mint az evangéliumi férfiú, süketek és némák ebben a vonatkozásban. Nem is nagyon ismerik fel, mitől fosztják meg magukat a keresztény értékek elutasításával. Pedig Isten, Jézus Krisztus őket is hívja az üdvösségre. A hívő embernek pedig missziós küldetése, hogy közel vezessen mindenkit a hallást és a jó beszédet (emberi kultúránk egyik legalapvetőbb összetevője!) ajándékozó Jézushoz. Egyre inkább belátjuk, hogy a missziós feladatban nem elégséges a hit tudásszerű átadása. Személyes támasz és segítő elfogadás szükséges. Ez pedig lényegileg az élő közösségben bontakozhat ki. A szentmise a közösségi élet csúcsa, megőrző ünnepe, de nem elég! Kell az élő közösség, ahol megoldási modelleket tapasztalnak meg, és ahol jól érzik magukat. Figyelemreméltó, ahogyan Jézus a pogány ember gyógyítását, számára érthető, biztató szimbolikus cselekedetekkel valósítja meg. Anynyira közvetlen és emberi a beteg szervek megérintése ujjaival! A kapcsolatteremtés egyik legősibb gesztusa jut itt érvényre és éppen a beteg létezésének legérzékenyebb pontjaira koncentrálva. Közben az égre tekint és fohászkodik: a Fiú az Atya küldetésében, az Ő erejében cselekszik. Majd kimondja a gyógyító szót, amely feloldja a betegség kötelékeit: nyílj meg! Íme az egyház missziós tevékenységének alapvonalai: nem emberi érdekek, egyéni célok, befolyások munkálása, hanem Istenre tekintve, az Ő erejében bízva fordul az emberhez.

Lényeges elem a személyes kapcsolatteremtés, a szív megérintése. Így juthatunk el oda, hogy embertársunkban a gyógyító, felszabadító krisztusi üzenet visszhangra lel és eljut az evangélium szerinti halláshoz és „jó beszédhez” (az evangéliumban a meggyógyult ember érthetően, jól beszél. A görög kifejezés azonban jelentheti a helyes, hitet tükröző beszédet).

Az evangéliumi perikópát hallgatva, minden hívőnek el kell gondolkoznia, mennyiben tud hozzájárulni ahhoz, hogy saját hívő közössége a vasárnapi szentmisén túl, élő, személyre tekintő, missziós erejű közösség legyen.

Gaál Endre